A lány a vonaton nagyon szomorú. És általában részeg. Bámul ki a szerelvény ablakán vizenyős tekintettel, a szemén a festék szétfolyt, az orra borvirágos. New Yorkba ingázik naponta, miközben szép álmokat szövöget egy párról, amely a sínek mellett lakik: ez az igaz szerelem, csak ülnek a tábortűz mellett egy kockás plédbe burkolózva vagy smárolnak az őszi avar fölött este a hidegben. 

A csaj szőke és hamvas (egyébként úgy néz ki, mint Jennifer Lawrence), a pasi meg igazi macho és sokszor ledobja magáról a textilt, hogy érvényesüljön a mellizma. Hősnőnk megszállottan követi a napi szappanoperát az oda és visszaúton, míg egy szép napon az idill romba dőlni látszik, amikor is a hamvas szőke (Haley Bennett) nem a megszokott mellizmossal (Luke Evans) gabalyodik össze a teraszon, hanem egy másik izmossal. Vagy mégsem?

A film a 2015-ben megjelent azonos című krimi adaptációja, és mint ilyen, három nő összefonódó, egymásra vetülő egyes szám első személyben elmesélt története. A puzzle-t, vagyis a teljes képet nekünk, nézőknek/olvasóknak kell összeraknunk, ha tudni akarjuk, mi az igazság, amit nem könnyít meg, hogy a főszereplőnk, Rachel, vagyis a lány a vonaton (Emily Blunt) megbízhatatlan narrátor: folyamatos részegsége folytán filmszakadásai vannak, így hamis emlékképeket gyárt az agya. De az is lehet, hogy mégsem. 

A nők kapcsolatrendszere azért fokozatosan csak-csak kirajzolódik: Rachel azért válik Megan (Haley Bennett) megszállottjává, mert az bébiszitterkedik a szomszédjánál, Annánál (Rebecca Ferguson), aki miatt Rachel ex-férje (Justin Theroux) egyébként anno lelépett. Értelmezői helyzetünket megkönnyítendő, Megan – saját elmondása szerint – mindenkinek hazudik, így a pszichiáterének (Edgar Ramírez) is, akiről viszont sűrűn fantáziál szexuális értelemben. Megan egy szép napon aztán eltűnik, Rachel pedig véres fejjel és zúzódásokkal a testén ébred, viszont végre életcélja lesz: ki kell, hogy derítse, mi történt a szexi szőke dadával. 

Mint ennyiből is látszik, a filmben a melodráma és a krimi elemei keverednek, nem véletlenül hívják a műfajt domestic noirnak. Mindhárom nő életében központi kérdés a gyerektéma (Rachel meddő, így különösen nehéz számára, hogy a volt férjének gyereke született Annától), Megannak pedig szintén megvan a nyomós oka rá, hogy miért nem rajong a babákért és akar családot alapítani. A három nézőpontot tovább bonyolítja, hogy ide-oda ugrálunk az időben – hol fél évvel, hol három hónappal, hol néhány nappal korábbi események árnyalják a jelent. Mindebben az a szép, hogy ehhez a bonyolult és roppant árnyaltnak tűnő struktúrához képest (amelyben bizonyos jelenetek kis eltérésekkel még meg is ismétlődnek) nem különösebb művészet összerakni a potenciális pasikat látva (mellizmos, ex-férj, pszichiáter), hogy mi történhetett Megannal. 

Az áthallások a Holtodiglannal, az összekeverhető Hitchcock-szőkékkel, a Mementóval vagy a Gázlánggal nem lennének olyan zavarók, ha A lány a vonaton egy érdekes film volna, elvégre egy zsánerdarab esetében az eredetiség mindig csak a bónusz. A lány a vonaton azonban igen hamar méla unalomba fullad: túl sok benne a melodráma, a nyűglődés, a könny és a gender sztereotípia. Meg vannak ebben a moziban rendesen gyötörve a nők a gaz férfiak által, akiknek mindig csak azon jár az eszük, ráadásul a női princípium beteljesítéséhez is ellentmondásos a hozzáállásuk. Egyszóval kicsit olyan érzése van a nézőnek, mintha a melodrámák hőskorából, a negyvenes évekből nézne valami sztorit, amikor a nő osztályrésze csak a szenvedés lehetett és a fantáziavilágba menekvés, meg egyébként is csak a hisztéria és/vagy az önemésztés juthatott neki.

A lány a vonatont sokan az új Holtodiglannak várták, az előbbi azonban a kanyarban sincs az utóbbihoz képest, ami egyébként sokkal inkább a család és a házasság intézményének kritizálása miatt volt izgalmas vállalás és nem a domestic noir voltának köszönhetően. Tate Taylor rendező filmje azonban kriminek pofonegyszerű, noirnak nem elég sötét és hangulatos, gender szempontból ráadásul még poros is, a karakterei pedig nem elég izgalmasak és titokzatosak ahhoz, hogy fenntartsák hosszan az érdeklődésünket. Egyszóval, ez sajnos nem az a filmadaptáció, amelyet megnézve megrohamozzuk majd a könyvesboltokat, hogy – ha még nem olvastuk – feltétlenül bepótoljuk Paula Hawkins bestsellerét.