Kezdjük a mára már nyilvánvalóan elévült, de legalább utólagosan őszinte, beismerő vallomással: e sorok írója nem a legkedvezőbb benyomásokat szerezte a világhírű szopránunkról, Marton Éváról elnevezett énekverseny első, 2014-es döntőjét szoros figyelemmel kísérve. Igazi nagy hangok, őserejű tehetségek akkor bizony nem tűntek fel, s mi tagadás, abban is volt valami feszélyező, hogy a verseny nagydíját végül a névadó-és-zsűrielnök egyik kedves, amúgy kétség kívül ígéretes tehetségű tanítványa nyerte el.
Mindennek előrebocsájtása után a kellemes meglepetés fölemlítésének kézre eső fordulatával térhetünk rá az idei, vagyis a II. Nemzetközi Marton Éva Énekverseny döntőjének tárgyalására, ahol most legalább két jelentékenynek hallatszó hang is felbukkant – s közörömre ezúttal éppen e hangok birtokosai nyerték el a verseny két legnagyobb (és egyszersmind a legnagyobb pénzösszeggel járó) díját.
A Grand Prix-t és egyúttal a közönségdíjat is méltán elnyerő fehérorosz Alexander Roslavets a szláv basszisták oly gazdag hagyományát és a moszkvai Bolsoj legendás énekes-képzésének tekintélyét öregbíti tehetségével. Fent is, lent is testes és agilis hangja, pregnáns szövegformálása és előadásmódjának átütő lendülete valóban sikeres nemzetközi pályafutás lehetőségével kecsegtetheti az énekest, aki Mefisztó rondóját (Gounod: Faust) a pódiumon előadva még egy kis színpadi hatást is elért: démonikussá vastagítva szemöldökét. A Mongóliából érkező Ankhbayar Enkhbold merőben szubjektív ítéletünk szerint ugyancsak okkal nyerte el az I. díjat: magvas, szép színű és hajlékony baritonja Valentin imájában (Gounod: Faust) és Renato áriájában (Verdi: Az álarcosbál) egyaránt imponálónak bizonyult, s ha olykor fel is sejlett a testes fiatalember előadói modorában egy parányi idegenszerűség, azért a Verdi-ária legnagyobb stíluspróbáját például kimondottan sikeresen vette. Merthogy a magát megcsaltnak tudó férj és barát magándala Enkhbold előadásában nem fulladt érzelgésbe, ami pedig nálánál sokkalta híresebb fachkollégáival is előfordul olykor-olykor.
Kettőjükön kívül mindössze egy férfi jutott még a döntőbe, a kész énekesnek még bizonnyal nem ítélhető kazah bariton, Azat Malik; számba vehető tenorista, mondhatni értelemszerűen, nem bukkant fel az ez évi versenyen sem. Ami viszont a szopránokat illeti, közülük hat (plusz egy mezzoszoprán) is eljutott a döntőig: jószerint modellezve korunk operaüzemének egyik meghatározó jelenségét, a jó (vagy mondjuk inkább: a jó közepes) szopránok túlsúlyát, szemben a már-már a működés akadályává váló tenorapállyal. A hölgyek kiegyenlített mezőnyéből a zsűri a döntő egyetlen magyar résztvevőjét (és Marton Éva növendékét), Horti Lillát sorolta a legelőbbre, neki ítélve a II. díjat. A bájos megjelenésű fiatal, mindössze 23 esztendős szoprán valóban üde hang birtokosa, s ha Leonóra áriájában (Verdi: A trubadúr) éppenséggel érződött is az előadásmódján némi kis manierista jelleg, azért énekesi személyisége remélhetőleg önállósul majd az elkövetkező évek során.