Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A HACKEREK MÁR A SPÁJZBAN VANNAK

Mr. Robot 1-2. évad
2016. szept. 26.
Mint amikor a Coca-Colára Pepsit iszunk, olyan a Mr. Robot első évada után a második. Kínos, bosszantó, és hatalmas csalódás. GERA MÁRTON KRITIKÁJA.

Talán nem kell a sorozatoknak túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítani, de van néhány dolog, amit azért bizonyos szériákból tanultunk meg. Hogy esetleg léteznek harmadik típusú találkozások (X-akták), hogy amennyiben egy lakatlan sziget mellett zuhanunk le repülővel, akkor érdemes óvakodni a társaktól (Lost), és hát azt is a tévének köszönhetjük, hogy ma már nem hisszük el, egyetlen ujjlenyomattal vagy jelkóddal biztonságban tudhatjuk adatainkat a digitális világban. Mert azon túl, hogy a Mr. Robot tavaly nyáron úgy robbant be közénk, hogy (geek)szem és száj nem maradt szárazon, még azt is az elménkbe véste, hogy jobb, ha vigyázunk az adatainkra, hiszen a hackerek köztünk járnak.

Rami Malek
Rami Malek

Persze, nem ez volt a legfontosabb tanulsága az USA Network sorozatának, amely kétségkívül a nyár szériája lett. „Mestermű”, „elképesztően profi munka”, „hiteles alkotás”, harsogta majdnem mindenki, úgy, hogy csak azoknak a szava nem hallatszott, akik halkan megemlítették: azért a Mr. Robot egy hatalmas blöff. Ha úgy nézzük, ez volt az a sorozat, amely szemtelenül, direkten, mindenféle szépítés nélkül reagált világunkra, arra a világra, amelyben egymás mellett van a big data, a dolgok internete, a megannyi közösségi portál, és ebben a közegben simán megfér az adatainkra (ránk) leselkedő veszély.

Olyan volt a Mr. Robot első évada, mint egy szerethető ifjúsági mozgalom, vagy egy kevésbé szerethető, populista párt. Tíz epizódon keresztül kalauzolt minket a hackerek, valamint az általuk megfogalmazott nemes célok világában (győzzük le a gonosz vállalatot, és hozzuk el az anyagi gondok nélküli létet az emberek számára – leegyszerűsítve ez volt a lényeg), hogy közben a didaktikus szólamokat sem kerülve szembesítsen minket az internetbe és a kütyükbe fojtott magányukkal. Mert főhősünk, Elliot (Rami Malek nem csak a külsejét tekintve remek választás) nem véletlenül volt antiszociális, a legalapvetőbb kommunikációra is képtelen, és pont ezért szerethető figura. Akinek egyetlen közeledési formája az emberek felé mindössze az, ha meghackeli őket, vagyis megszerzi az adataikat, és így szépen megtudja, kinek mi a perverziója, hogyan öltözik a gyerekkori barát, ki mitől fél. Hogy mindez tényleg vicces volt? Nagyon is.

Martin Wallström
Martin Wallström (A képek forrása: MAFAB)

És Sam Esmail szériája azt is tudta: ennyi még korántsem elég. Nem elég, ha van egy jó főszereplőd, nem elég a korunkra reflektáló téma, és még az is kevés, hogy az évad elvezet egy modern forradalomig. Borzasztóan kellett ide Mr. Robot (Christian Slater), ez a különös figura, a forradalom elindítója, majd a szezon végére már egészen más szerepet betöltő férfi, és hát az a személy is kellett ide, aki a Mr. Robot Patrick Batemanje volt, bizonyos Tyrell Wellick (Martin Wallström). Aki viszont már valódi pszichopata, és az Amerikai pszichó főszereplőjének szakasztott mása. Végtelekig gyűlölhető karakter, aki nélkül már-már el sem tudunk képzelni egy újabb részt (hajaj, mekkora gond lesz ebből a második évadban).

De ha már Amerikai pszichó: „lopás”, kiáltották egyesek a Mr. Robot láttán, és valamennyire még igazuk is volt. Bár ezt valószínűleg Sam Esmail sem tagadta volna, és tulajdonképpen nem is volt mit. Hiszen a Mr. Robot nagyjából azt csinálta, amit idén a Stranger Things: klasszikusokból, kultfilmekből emelt át dolgokat, és úgy, hogy ez egy pillanatig sem volt öncélú, csupán egyfajta játékra hívta a nézőt. Szereted a Harcosok klubját, imádod az Amerikai pszichót, örömmel nézed a Mechanikus narancsot? Akkor a Mr. Robot biztosan a te sorozatot lesz! Igazából ez is lehetett volna a szlogen, de nem volt rá szükség, mivel a széria a frissességével, a fiatalos, ellioti lendületével, és azzal, hogy a hackerek és az IT-szektor világát viszonylag élethűen (már amennyire én értek hozzá) mutatta be, nos, ezzel elérte, hogy mannaként várjuk a második évadot.

Egyáltalán nem kellett volna. Mert ha van csalódás, akkor a True Detective második évada mellett a Mr. Roboté egyértelműen az. És lehet azt mondani, hogy egy folytatás elől ellopta a show-t a nyár két nagyágyúja, az Aznap éjjel és a Stranger Things, de ez mind csak mellébeszélés, hiszen a sorozat második évada pontosan olyan, amilyennek sosem volna szabad lennie egy folytatásnak. Mintha Sam Esmail egyszerűen nem tudott volna kitörni az első évadot körülvevő imádatból, és azt gondolta: nem is kell ide semmi, a rajongás, a Mr. Robot-kultusz úgyis elad mindet. Nem egészen, legalábbis nehéz azt megmagyarázni, az évad fele miért nem szól semmiről, az első hat epizódban miért csak az egy évvel korábbi évadzáró eseményei körül táncolunk. Nagy cliffhangerrel zárult a szezon, de hiába, ha a cselekmény semmilyen irányba nem kezd el haladni.

Köldöknézés, öncélúság, blöff – mindezek teljesen igazak a második évadra, amely ott veszi fel a fonalat, hogy a forradalomba ismét életet kellene lehelni, mert a kormány, a vállalat nagyon zabos, Obama elnök a tévében nyilatkozik a hackerekről. De Elliot otthon ül, küzd a démonaival, a félelmeivel, a drogokkal és a látomásaival. Túl sokáig küzd, és ez lehetőséget teremt Sam Esmailnek arra, hogy az összes ostoba vízióját most élje ki: mintha csak egy szappanoperát készítene, úgy veszi semmibe a dramaturgia alapvető szabályait. Csak egy példa: az egyik részben látjuk, miként viszi el Elliottot az FBI, majd kezdi meg a vallatását. Izgalmas pillanat, de nemsokára kiderül, hogy ez csak álom vagy látomás, nem is történt ilyen. Ezt sokszor eljátsszák, túlságosan is sokszor, és olyan az egész, mintha nem is volna cél, csak útközben alakítgatták az amúgy is vékonyka cselekményt.

Álom vagy valóság, képzelgés, netán nagyon is komoly veszély – nem volna baj, ha játszana ezekkel a Mr. Robot második évada, de minden tekintetben túlzásokba esik. A végére ott tartunk, hogy egyetlen fordulatát sem hisszük el, mert a következő részben majd biztosan kitalálják, hát ez csak egy vicc vagy látomás volt, kedves rajongó néző. A rajongó nézőből lassacskán az álmossággal küszködő ember válik, aki már azt is érzi, hogy az első évadban annyira jól működő narráció – Elliot a nézőhöz beszél, mint képzeletbeli barátjához – modorossá vált, és azt is nehéz megérteni, miért kellett az epizódszámot emelni, nevezetesen tizenkettőre, ha mondanivaló alig volt. Ráadásul a legjobb szereplőt hiába keressük, Tyrell nincs sehol.

Igaz, hogy az évad végére valamennyire beindul a cselekmény, de a fordulatok és a felvetett kérdések jelentős részére még csak meg sem próbálnak választ adni, és azt lehet érezni, talán ők sem tudják a megoldást (ilyen volt a Sherlock második évadának vége is). Egyetlen szerethető dolog van ebben a szezonban, és az az FBI-ügynöknőt játszó Grace Gummer. Pontosabb nem is Meryl Streep lánya annyira jó, és még csak nem is az ügynöknő nyomozása, hanem a karakter okosan és humorosan mutat rá a 21. századi magányra. A nő egy chatbeszélgetésre végez önkielégítést, vagy éppen odaszól az Amazon Echo digitális asszisztenshez, hogy „Alexa, kapcsold ki a zenét”, és mi elsőre azt hisszük, Alexa a lakótársa, aztán kiderül, hogy csupán egy gép. Ott van ezekben a jelenetekben azért sok minden. De ettől még a Mr. Robot második évada bántóan üres. Nem nehéz egyetérteni, amikor Sam Esmail azt mondja, az érkező harmadik szezonra lehet, hogy egy évnél kicsivel többet kell majd várni. Mert azt most is tapasztalhattuk: hamar munka ritkán jó.

A sorozat adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek