Beszélgetés Kákonyi Árpáddal
2016.09.20.

A markáns rendezői elképzelést tartja a legfontosabbnak, a külső, „nem zenei” viszonyítási pontot. Az Örkény Színházban bemutatott Mesél a bécsi erdő és a független színházi produkció, a Kohlhaas zenéjéért jelölték díjra a színikritikusok - és az előbbiért meg is kapta a díjat. MARTON ÉVA INTERJÚJA.

Revizor: Nem szeret interjút adni, nem is nagyon készült magával. Inkább befelé, mint kifelé él. Ez mennyiben függ össze azzal, hogy a zenében találta meg a saját világát?

 

Kohlhaas
Kohlhaas

Kákonyi Árpád: Nem tudom, szerintem egyáltalán nem függ össze. Apám zenész, beíratott zeneiskolába, aztán jött magától a folytatás, én meg sodródtam az árral; lehet, hogy magamtól nem is lettem volna zenész. A színpadi megnyilvánulás ma sem lételemem, ha éppen szükség van rám, akkor ott vagyok.

 

R: Ugyanakkor mind a korábbi zongoraművészi pályája, mind a mostani színházi munkája színpadon, közönség előtt zajlik.

 

KÁ: Zongoraművész sohasem voltam, csak zongoráztam, ha megkértek rá. A két dolog nem mond feltétlenül ellent egymásnak, hiszen aki foglalkozott már komolyabban bármilyen művészeti tevékenységgel, az tudja: ahhoz, hogy egy számára fontos közlendővel mások elé álljon, előbb egyedül kell tökéletesítenie azt. Színházi produkcióknál a próbafolyamat alatt a többiekkel együtt dolgozol ezen, de a közös munka sem ugyanaz, ha felkészületlenül érkezel egy próbára, és csak vagdalkozol a jobb-rosszabb, de alapvetően átgondolatlan ötletekkel.

 

R: Mikor, miért váltott, és hagyta ott a zenei pályát a színházért?

 

KÁ: Nem váltottam, inkább a zenei pálya hagyott ott engem. A zeneakadémia félig-meddig elvégzése után nemigen lett munkám, óraadó korrepetitorként dolgoztam a pécsi főiskolán, mellette egy kocsmában mosogattam, amivel sokkal jobban kerestem. Zeneakadémiai zeneszerzés-tanárom, Vajda János próbált segíteni, felhívta Selmeczi Györgyöt, így kerültem a Színművészetire korrepetitornak.

 

R: Mindkét pólusát, mélységét és magasságát is megtapasztalta a pályának, mert volt munka nélkül is, ugyanakkor ötödmagával koncertet adott a belga királyi családnak.

 

Mesél a bécsi erdő
Mesél a bécsi erdő

KÁ: Ilyen is volt, az Accord Quartettel játszottam ott, de még egy-két hasonlóan jól hangzó dolog valójában semmit sem jelent, legfőképpen megélhetést nem. Magamtól sosem jutott volna eszembe, hogy színházban dolgozzak. Ha véletlenül nem így alakulnak a dolgok, fogalmam sincs, hogy ma mit csinálnék. A színházi közeg valószínűleg sohasem állt távol tőlem, csak nem tudtam róla. Az irodalom mindig is a hétköznapjaim része volt, nagyon sok verset, regényt, drámát olvastam kisgyerekkorom óta. Színházba és operába ritkán jártam, inkább magamban játszottam le a mozit, húzások nélkül. A volt középiskolámhoz és kollégiumomhoz nagyon közel volt a Radnóti Színház, oda jártam időnként. Emlékszem, hogy akkoriban sok Csehovot és Ibsent játszottak, mindig azt néztem meg, amit már olvastam előtte. A Színművészetin rögtön belekeveredtem egy Koldusopera-vizsgaelőadásba, amit Novák Eszter rendezett. Akkor derült ki igazából, hogy megy ez nekem és szeretem.

 

R: Klasszikus zenészként játszott Bartókot, Ligetit, Steve Reichet. A kortárs zene mennyire áll közel a kortárs színdarabokhoz? Van átfedés, közös nyelv, ami megkönnyítette a színházi munkáját?

 

KÁ: Én ezt nem látom át, de a kortárs zenei ismereteim nem könnyítettek vagy nehezítettek ezen. Bizonyos munkafázisokat meggyorsít a profi zenei képzettség, de sokszor a fantáziát is megköti. A színházi zene nagyon más, mint az „abszolút” zene, ott mindig egy adott rendezői koncepció mentén kell haladni, vagy bizonyos helyzetekben direkt radikálisan ellene menni annak. De mindenképpen adott egy külső viszonyítási pont, ami többnyire nem zenei.

 

R: Azok a produkciók, amelyekben részt vesz, nem a hagyományos módon használják az előadáshoz a zenét. Például Mohácsi János rendezései, ahol a zene nem alárendelt, ugyanolyan erős szerepe van, mint a szövegnek, a rendezésnek, a díszletnek. Ezekben a maguk által létrehozott előadásokban mi a szerepe a zenének?

 

KÁ: Mohácsiék előadásait belülről nem ismerem, csak a Számodra helybe ugrottam be egyszer az Örkényben egy felújítópróbával. Az nagy élmény volt, pláne, hogy kívülről is nagyon szerettem azt az előadást. Én nem kapcsolódom szorosan egy rendező munkásságához, így változó, hogy mikor mi a feladatom a próbafolyamat alatt, és hogy mi a szerepe a zenének egy olyan előadásban, amiben dolgozom. De nyilván felelős alkotótársként alapvető célja mindenkinek, hogy amit hozzátesz az előadáshoz, az szerves része legyen annak. Szerintem ugyanígy van ez zeneszerzőként, jelmeztervezőként, díszlettervezőként, fény-, vagy videotervezőként is.

 

R: A korábbi zeneszerzői múltjával okozott ez a fajta munkamódszer nehézséget? Gondolom, a szöveg, a díszlet módosulása kihat a zenére is.

 

KÁ: Nem okozott nehézséget, inkább örültem neki, hogy valóban szükség van a munkámra. Ha az ember azt érzi, hogy van valódi közlési szándék, amiért egy előadás létre akar jönni, akkor abban szívesen vesz részt, és olyankor akár a napról napra bekövetkező radikális változásokat is a munka természetes részeként tudja kezelni.

 

R: Mennyire erős egy-egy rendezői elképzelés a zenét illetően?

 

Kákonyi Árpád
Kákonyi Árpád

KÁ: Minden produkció esetében alapvetően fontos, hogy legyen egy átfogó rendezői elképzelés az előadás egészéről. Ha már megvan az a rendszer, amiben az előadás létre fog jönni, attól kezdve könnyű dolga van az alkotótársaknak. Örülök, ha egy rendező hall valamit, aminek a kibontásában és megvalósításában közre tudok működni, mert ha csak a saját kötött fantáziámra hagyatkoznék, akkor valószínűleg mindig ugyanazt csinálnám. Ezért nem szeretek zeneszerzőként sem egyedül lenni, ha csak tehetem, együtt dolgozom valakivel: Matkó Tamással, Friedenthal Zoltánnal, vagy legutóbb Az ügynök halálában Egervári Mátyással. Azt szeretem a legjobban, ha olyan feladat talál meg, amihez egyáltalán nem értek, akkor lehet megint tanulni, kutatni, új dolgokat megismerni.

 

R: A Színikritikusok Díjának zenei szekciójában két előadással, a Kohlhaasszal és a Mesél a bécsi erdővel is díjra jelölték. Versenyben van önmagával? Elég ambivalens érzés lehet. Hogyan látja a két előadás zenei részét, önmagát ezekben a darabokban?

 

KÁ: A Kohlhaasban a teljes zenei koncepció Hegymegi Mátéé, az is, hogy Nagy Zsolt legyen a dobos a zenekarban (egy jól működő rockzenekarban mindenki a dobra játszik, mert ha nem, akkor szétesik az egész – illetve akkor is szétesik, ha nem a megfelelő ember ül a dobokhoz). A Mesél a bécsi erdőnél Bagossy László döntötte el, hogy az Ödön von Horváth által címre és szerzőre pontosan megnevezett zenéket használjuk, egyszerűen csak elő kellett keresni az eredeti német szöveg alapján ezeket a valcereket, dalokat, sramlikat. A színikritikusok jelölése a legjobb színházi zene kategóriában a Kohlhaas esetében ugyanannyira illeti Hegymegi Mátét, mint engem, a Mesél a bécsi erdő esetében pedig szerintem leginkább Ödön von Horváthot. Négy-öt olyan zenei mozzanat van abban az előadásban, ami nem szerepel az eredeti színdarabban, de azokat sem én találtam ki. Ráadásul az eredeti zenék éle (ahogyan a szétrohadó életek körül kíméletlenül szólnak ezek a semmitmondó cukormázas dallamok, pont, mint ma a napi popzenék a rádiókból) sem jönne ki Bagossy László rendezői koncepciója nélkül.

 

R: A színikritikusok zenészeknek adott díja arról is szól, hogy az előadás fontos része ez a fajta zenei gondolkodás. Az egyes színikritikák mennyire beszélnek az előadások zenei részéről? Kap külön kritikát a zene?

 

KÁ: Ez változó, mint ahogy az is, hogy mekkora szerepe van az egyes előadásokban. Nyilván egy olyan előadásban, mint a Mesél a bécsi erdő vagy a Kohlhaas, meghatározó szerepe van a zenének, így a kritika foglalkozik is vele.

 

R: A Kohlhaas eddigi egyik legfontosabb munkája?

 

KÁ: Semmire nem tudnám azt mondani, hogy a legfontosabb, de például a Kohlhaas azért fontos, mert ott egy mindannyiunk számára lényegi probléma és az általa kiváltott kommunikációs kényszer hozta mozgásba az egészet. Máshogy létre sem jöhetett volna az előadás: a munkakörülmények minden szempontból nehezek voltak és idő is alig volt rá, de aki dolgozott már független színházi előadásban, az tudja, hogy ezeket a munkafolyamatokat az ember nem feltétlenül a megélhetésért és a kényelemért választja (már ha van egyáltalán választási lehetősége). Ha kell, két másik próba között rohansz oda egy délutánra, vagy éppen hajnalig csinálod, amíg bírod; persze, ha valóban van miért, akkor ez sem probléma, sőt.

 

R: Hajtósan dolgozik, a lécet hárommal feljebb teszi, maximalista? Hogy bírják a színészek magát?

 

KÁ: Sohasem a könnyebb megoldásból indulok ki (bár sokszor az lesz a vége), és a végsőkig nem fogadom el, hogy azért, mert egy színésznek nincs olyan profi zenei előképzettsége, mint nekem, ne tudna komplexebb dolgokat is remekül megvalósítani (és többnyire kiderül, hogy meg is tudja, csak dolgozni kell rajta). Az úgynevezett prózai színészek tudatos zenei alapképzését sok esetben elhanyagolják, illetve ha valaki nem kiragyogó zenei tehetség, akkor többnyire nem foglalkoznak vele, mert abba már sok munkát kellene fektetni, ahhoz meg általában nemhogy erő, de idő sincsen. Igazából engem ez foglalkoztat leginkább a színházi munkákban is: kibontani a meglévő, de még elfedett zenei tehetségeket – van belőlük bőven –, és rátalálni, rámutatni a különféle irányból közelítő művészeti ágak, koncepciók találkozási pontjaira. A zenei nevelés – és leginkább az együttzenélés – lényege szerintem pont nem a zene élménye, hanem az önfegyelem, önkontroll és a bármikor bekövetkezhető eseményekre való állandó éles figyelem, amire minden különösebb kényszer és feleslegesen elhangzott szavak nélkül is egyszer csak megtanít. Csak figyelni kell és jelen időben érzékelni, hogy mikor vagy te a szólista és mikor a kísérőszólam. Ez a fajta zenei intelligencia pedig szerintem bármelyik prózai színház színpadán is jól jön, bármilyen zenementes produkcióban is. Persze egy masszívabb zenei próbán időnként kifejezetten türelmetlen és irritáló tudok lenni, különösen, ha dekoncentrációból következő hibát észlelek, de akik valóban megismernek, azok egy idő után már tudnak egy jót röhögni rajtam ilyenkor.

Szerző: Marton Éva