A Showtime szériája, a Ray Donovan 2013-as indulásakor izgalmas vállalkozásnak ígérkezett. Ez egyrészt annak volt köszönhető, hogy a kreátor, Ann Biderman olyan remek krimik forgatókönyvéért felelt korábban, mint a Tökéletes másolat vagy Legbelső félelem, másrészt annak, hogy a címszerepet Liev Schreiber vállalta el, valamint a hetvenes évek egyik filmsztárja, Angelina Jolie apja, Jon Voight is lehetőséget kapott a szériában egy komolyabb mellékszerepben. Az előzetes nézői várakozások azonban csak részben teljesültek – az első évad jól sikerült ugyan, de nem kirobbanóan, volt még hová fejlődnie a stábnak a bostoni ír-amerikai főszereplő történetével. Az alapok viszont adottak voltak mindehhez: Ray Donovan nem csupán foglalkozását tekintve érdekes figura (az alvilág és a felső tízezer között mozogva a hollywoodi sztárok szennyesét mossa tisztára, vagyis eltakarít mindent és mindenkit az útból, aki a sztár karrierjére nézve veszélyt jelent); de a családja is figyelemre méltóan diszfunkcionális. A már említett Jon Voight játssza a börtönből szabadult mackóst, a simlis papát, Mickey Donovant; Ray két fivére közül az egyiket, Bunchyt (Dash Mihok) egy pap molesztálta még gyerekként, így aszexuálissá vált; a másik, Terry (Eddie Marsan), az egykori sikeres bokszoló Parkinson-kórosan üzemeltet egy edzőtermet; és akad még egy féltestvér is, Daryll (Pooch Hall), az afroamerikai ír. Ebben a családban a nőket is kemény fából faragták: az eperszőke Abby Donovan (Paula Malcomson), Ray felesége simán az asztal alá iszik bárkit, és céltudatos asszonyként megköti a maga kompromisszumát: ha már a férje folyamatosan csalja őt, azt azért kihajtja belőle, hogy szintet ugorjon valahogyan a család a hollywoodi kasztok között.
Egyszóval Ann Biderman kreátorként egy, az amerikai-ír maffiát és Hollywoodot összeboronáló, maszkulin és patriarkális értékeket felvonultató sorozatot hozott tető alá, olyat, amelyben a szereplők inkább összeszorítják a fogukat, vagy jól berúgnak, mintsem lelkizzenek egy sort, miközben mindegyikük tele van kibeszéletlen problémákkal, frusztrációkkal és a maga módján rém boldogtalan.
A Ray Donovan második évadjában robbant is a puskaporos hordó, amelyen a szereplők addig ücsörögtek: egészen emlékezetes fordulatokat, családi drámát és izgalmakat hozott az említett szezon, így a harmadik felvonás elé ismét komoly várakozásokkal tekinthettünk. A harmadik évad nem lett ugyan annyira kiemelkedő, mint a második volt, de tovább árnyalta a karaktereket, mi több elindult benne a címszereplőnél is valami jellemfejlődés-féle, méghozzá azáltal, hogy kiderült, maga is abúzuson esett át. Minden főbb karakter eljutott tehát valamilyen fordulóponthoz az évadban, szóval joggal várhattuk, hogy a harmadik szezon megágyazott a negyediknek, ebben a családban ennyi tragédia és a múlt feltárása után már semmi nem mehet ugyanúgy tovább, a szereplők nem futhatják le ugyanazokat a köröket.
Pedig, lefutották – a szeptember 18-án befejeződött negyedik évadot joggal hívhatjuk a sorozat mélypontjának. Más ugyanis nem történt benne, mint hogy a figurák kigabalyodtak azokból a történetszálakból, amelyeket az írók a harmadik évadban vettek fel és kezdtek kibontani; a címszereplő pedig visszafejlődött első évadbeli dugós-ivós, családi ünnepeket lekéső, titkolózó, macho önmagához. Magyarán a stáb mindent szépen visszacsinált, amit a harmadik évadban előkészített, így 12 részen keresztül lényegében egy helyben toporogtunk, pontosabban mindenféle látszattörténésekkel telt az idő.
Jon Voight és Liev Schreiber (A kép forrása: MAFAB) |
A Ray Donovan nem kevesebb ambícióval indult, mint hogy Boston két hírhedt bűnügyét beleszője valahogyan a cselekménybe – a papos-pedofil szállal a stáb behozta a sorozatba az amerikai katolikus egyházat érintő országossá nőtt botrányt, amelyet 2002-ben a Boston Globe robbantott ki cikksorozatával, és az Oscar-díjas film, a Spotlight – Egy nyomozás részletei forgatókönyvének is alapjául szolgált. A bostoni ír-maffia „áldásos” ténykedését pedig Mickey Donovan figuráján keresztül bontották ki, akit nem más, mint a CIA-nak besúgóként dolgozó gengszter, Whitey Bulger inspirált, aki jelenleg is többszörös életfogytig tartó büntetését tölti egy szövetségi börtönben.
Mind az amerikai-ír maffia, mind a pedofil-skandalum kezdetben megfelelő ugródeszkának bizonyult ahhoz, hogy kibontakozzon egy diszfunkcionális család története, amit szezononként tovább árnyaltak Ray Donovan aktuális hollywoodi ügyei is, vagyis azok a bűnesetek és botrányok, amelyeket főhősünknek el kellett simítania egy-egy sztár érdekében. A pedofil-szál azonban kifújt a negyedik szezonra, és ennek az évadnak az aktuális hollywoodi szennyese ugyanúgy nem okozott különösebb izgalmakat, mint a hősünk nyomában lihegő orosz maffia. Az pedig, hogy helyben járunk, a dramaturgiai hibákat is kidomborította. Már a Kemény motorosok (Sons of Anarchy) kapcsán sem igazán értettem, ahogyan most sem: ha egy család életveszélyben van, mert az ellenség éppen készül lemészárolni őket, mégis miért gyűlnek össze mindannyian (plusz kutya) egy konkrét helyre, ahelyett hogy egyesével szétszóródnának a szélrózsa minden irányába? Nos, a Ray Donovan negyedik évadjában is akad egy ilyen szállodai jelenet – az orosz maffia dolgát megkönnyítendő.