Ha történt valami igazán jó dolog a televíziózásban tavaly, az nem a Better Call Saul elindulása, nem a Daredevil és Jessica Jones feltűnése, és még csak nem is a Mr. Robot berobbanása, hanem az Az elátkozott (The Jinx) képernyőre kerülése volt. Pedig egy sokat próbált sorozat-junkie elsőre talán húzhatja a száját, amikor elolvassa, miről is szól ez a sorozat. Pontosabban ez a dokusorozat; és ez a műfaji megjelölés csak egy újabb lépés abba az iránya, hogy a Trónok harcán és a Maffiózókon edződött néző inkább elforduljon Andrew Jarecki szériája felől. De hát ez a legrosszabb, amit tehet, ugyanis Az elátkozott eléggé megváltoztatja azt, amit eddig a dokumentumsorozatokról gondoltunk, kellemetlen helyzetbe hoz minket, és eléri azt, hogy legyen minimum egy éjszakánk, amikor Robert Durst miatt nem alszunk.

A rendező, producer és ötletgazda Andrew Jarecki persze nem elveszett fickó, régóta otthon van a szakmában, és néhány évente be is mutat valamit, amire a fél világ felkaphatná a fejét, hogy valamit tud ez az ember. Igaz, sem a gyerekmolesztálásról szóló filmje, a Capturing the Friedmans, sem a közösségi oldalak veszélyeiről szónokló darabja, a Catfish nem volt különösebben átütő erejű (azt sem tudom, vetítették-e egyáltalán itthon ezeket), mégis fontos témákról beszéltek, és azt mutatták, előbb-utóbb Jarecki letesz valami olyasmit az asztalra, amitől se köpni, se nyelni nem tudunk. Ha Az elátkozottat nézi valaki, valószínűleg se köpni, se nyelni nem tud majd.

És az fog a legjobban járni, aki úgy kezdi el nézni ezt a dokumentumsorozatot, hogy fogalma sincs, ki az a Robert Durst. Sokat semmiképpen sem akarok elmondani róla, mert a végén még kikotyogok valamit, és majd én leszek az elátkozott, hogy lelőttem az egyik fordulatot. Voltaképpen annyi a lényeg, hogy Durst milliárdos, már hetven fölött jár, és ahogy maga mondja, mindig több pénze volt, mint amennyit képes volt elkölteni, de sohasem volt boldog. Eddig olyan az egész, mintha egy Byron- vagy Puskin-verses regény modern adaptációja lenne, már csak a vidékre költözés motívuma hiányzik – és láss csodát, még ilyen is történik majd Dursttel. Váltsunk kicsit: 1982-ben eltűnik egy fiatal lány, bizonyos Kathie, a mai napig nem találják, nem tudni, mi lett vele. 2000-ben szabályosan kivégzik az írónőt, Susan Bermant a lakásában. 2001-ben megölik, majd feldarabolják az idős Morris Blacket, maradványai egy öbölből kerülnek elő. Nyilván mindenki kitalálta: a közös pont Robert Durst, mert valójában semmi nem köti össze ezeket a gyilkosságokat, csak az ő személye. Kathie a felesége volt, Susan a legjobb barátja, Morris pedig a szomszédja. Durst egyetlen pillanatig sem vallotta be, hogy bármelyik esethez köze volna, igaz, Morris megölése miatt bíróság elé állították, de az esküdtszék felmentette.

Andrew Jarecki és Robert Durst

Ezek alapján persze még senki nem vár egy mindent felforgató szériát, legfeljebb egy tisztességesen elkészített, a nyomozati jegyzőkönyveket és a tárgyalási felvételeket bemutató dokut. Ami azt illeti, Az elátkozott egyfelől valamennyire ilyen is, okosan használja a műfaj ismert jegyeit, haladunk esetről esetre, jegyzőkönyvek, tárgyalások, bizonyítékok között kutakodunk ebben a nagyon tömény hat epizódban. Mert Andrew Jarecki pontosan ismeri a dokuk kötelező kellékeit, de szépen tovább is lép, és egyszerűen olyan elszánás van benne az igazság iránt, hogy a leghitetlenebb néző is azt fogja gondolni: ez a férfi nem csupán pénzt akar ezzel keresni, tényleg érdekli a téma. Andrew Jareckit láthatólag valóban érdekli, mi történt ezzel a három emberrel, miért nem jutott tulajdonképpen semmire se a rendőrség, se az ügyészség.

És ezért Az elátkozott hatásvadász szériának is tűnhet. Nem idegesítően, nem bántóan, de a készítők valahogy végig jelen vannak, az utolsó rész például szinte csak róluk szól, mégis, ettől a jelenléttől lesz olyan őszinte az egész, és néhol még felemelő is, hogy van itt valaki, aki olyanoknak is szót ad, akiket harminc éven át senki meg nem hallgatott. Hiszen amikor az eltűnt Kathie családja kezd el beszélni, idős anyukája küzd a könnyeivel, mert még azt sem tudhatja, mi lett a lányával, nos, akkor olyasmi történik, amire valami olyasmit szoktunk mondani: katarzis. Legszívesebben felállnánk a magunk kényelmes foteljéből, és csak mennénk és mennénk, egészen Amerikáig, hogy valakin számon kérjük: az mégis miként lehetséges, hogy a rendőrség a bejelentéskor alig akarja elhinni, hogy lány tényleg eltűnt, és még azt sem képesek ellenőrizni, a portás valóban látta-e felmenni a lakásába. Megsúgom: a portás nem látott senkit.

Ilyen sorozat Az elátkozott, epizódonként dob be újabb és újabb fordulatokat, és olyan játszi könnyedséggel teszi ezeket, mintha az egész cselekményhez egy tehetséges showrunnernek lenne köze, és a nem az élet írta volna a cliffhangereket. Néha alig hiszi el az ember, hogy ez megtörtént, hogy tényleg lehetséges volt, hogy ma előfordulhat az, hogy egy embert felmentenek, aki állítása szerint önvédelemből megölte a szomszédját, majd valamiért mégis feldarabolta a hullát, és bedobta a tengerbe. Igen, ismét Robert Durstről van szó. Ne áltassuk magunkat, a rendőrség és az igazságszolgáltatás helyett dolgozik Andrew Jarecki és kis csapata, és közben készítenek egy dokusorozatot, ami a feltételezett gyilkost is embernek mutatja, és ami az arcunkba tolja, amit szerencsés esetben csak a filmekből vagy a sorozatokból ismerünk: ha van néhány teszetosza zsaru, ha van pár jó ügyvéded, akkor nyugodtan hátradőlhetsz.

Persze, a lényeget még nem is mondtam el, vagyis azt, hogy ki fog velünk szembenézni már az első epizód elején. Mert ott ül Jareckivel szemben, szürke pulóverben, egészen megfejthetetlen tekintettel maga Robert Durst, aki vállalta a beszélgetést, és valóban válaszol is a kérdésekre. Mi meg nem tudjuk, mihez is kezdjünk ezzel, kinek higgyünk, kell-e egyáltalán hinni. És mit kezdjünk azzal, hogy néha tényleg együtt nevetünk ezzel a fickóval, akinek van humora, van valami olyan kisugárzása, ami a képernyőn keresztül is hat, de valószínűleg megölt három embert? Olyan Az elátkozott, akár a legjobb a hullámvasút a vidámparkban: olykor azt érezzük, hogy már minden rendben, nem jön több emelkedő, aztán tessék, megint a hányás kerülget minket. Ez a dokusorozat esetében úgy néz ki, hogy az egyik percben fogalmunk sincs, Durst-e a gyilkos, majd néhány jelenettel később már határozottan állítjuk, biztosan ő tette. Kételkedünk, és kételkedik Jarecki is, bevallja maga is, hogy furcsa, de egészen megkedvelte Robert Durstöt. Aztán jön az utolsó jelenet (senki ne olvasson utána), ami szinte felfoghatatlan; annyira abszurd, hogy csak igaz lehet, és mi pedig ott maradunk a sötétben, a leoltott fényekkel, meg a katarzissal, amit eddig leginkább csak a színházban éreztünk. Nem mondom, hogy nem félelmetes.

Ha nagyon rosszmájú szeretnék lenni, azt is mondhatnám, hogy a Netflix szériája, a Making a Murderer úgy készült, hogy voltak leleményes férfiak és nők, akik megirigyelték Az elátkozott sikerét. De nem akarok rosszmájú lenni, és különben is, a Making a Murderer körülbelül 10 éven keresztül készült, amiért már önmagában is megérdemelnének valami díjat a készítők. De ha ezért nem is kapnak, azért már mindenképpen jár nekik, mert tíz részen keresztül beszélnek arról, hogy talán nem vagyunk biztonságban, az igazságszolgáltatás néha olyanokat csinál, hogy felfordul a gyomrunk. Jó, lehet erre azt mondani, hogy egyetlen, elszigetelt helyen történt esetről beszélnek ebben az olykor kissé lassúnak tűnő szériában, de a megtekintés után az ember nincs erről meggyőzve.

Making a Murderer (A képek forrása: MAFAB)

És éppen ez itt a lényeg, azt akarják, hogy kezdjünk el kételkedni. Kezdjünk el kételkedni akkor, amikor a manitowoci Steven Avery úgy kerül börtönbe, és ül le 18 évet, hogy ártatlan, és ezt nem csupán ő mondja, hanem kiderül, mert bebizonyítja egy DNS-vizsgálat. Szabadul, jön ki örömmel a rácsok mögül, a stáb követi, meséli a maga történetét, hogy a rendőrök egyszerűen elvettek megannyi évet az életéből, mert szerették volna kicsinálni, miközben egy másik férfi egy másik városban már bevallotta, hogy Steven Avery nem akart megerőszakolni senkit, ártatlanul ül, mert ő a tettes. Igazán viszont akkor kezdjünk el kételkedni, amikor Steven Averyt ismét letartóztatják, immár gyilkosság vádjával, holott bizonyíték nem sok van. Hogy mindez mikor történik? Persze, hogy akkor, amikor Avery perelni akar a korábbi eset miatt, és valószínűleg nyerne is, mert például az egykori áldozatot befolyásolták, a tettes fantomképét Avery fotója alapján rajzolták meg, és lehetne folytatni.

Avery ma is börtönben ül, elítélték gyilkosság miatt, és ahogy nézzük az epizódokat, úgy lesz egyre égetőbb a kérdés: miért? Mert bizonyíték ismét alig volt, illetve hát egy beismerő vallomás Avery unokaöccsétől, ami kétségkívül a legerősebb érv egy bíróságon, de mi most látjuk azt is, hogyan zajlott akkor a kihallgatása ennek a középiskolás fiúnak – hát ne tudják meg.

A Making a Murderer kevésbé hatásvadász széria, mint Az elátkozott, de nem kevésbé fontos. Itt nem látjuk a készítőket, nincsenek hosszú, telefonálós jelenetek a feltételezett tettes és a rendező között. Csak a dokumentumok, az archív felvételek vannak, és rengeteg interjú, amelyben megszólalnak olyanok is, akik alig tudnak mondani bármit is, mert érzik, anno valamit borzasztóan elszúrtak. És lehet, hogy nem csak egyszer, hanem kétszer is megtették ugyanazt. Mondjuk ki nyugodtan, ha nem volna a Making a Murderer, a kutya sem tudná, ki az a Steven Avery, akiért most petíciókat indítanak. Persze, előfordulhat, hogy a gyilkosságot 2005-ben már ő követte el, de, ha szabad ezt mondani, van ennél egy fontosabb dolog ebben a szériában. Hogy lerombol minden mítoszt, amit az igazságszolgáltatással kapcsolatban hittünk. Nem mondom, hogy boldog vagyok ettől, de az bizonyos, hogy ez már nem a Petrocelli világa. Igaz, az talán soha nem is létezett.

Az elátkozott: Robert Durst halálos élete adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található, a Making a Murderer című sorozaté pedig emitt.