Beszélgetés Tenki Rékával
2016.09.08.

Az Egyasszonyban nyújtott alakításáért a legjobb női főszereplő díjára jelölték a színházi kritikusok. Az előadás kapcsán szerepekről, anyaságról és a színházi kritikához való viszonyáról beszélgettünk Tenki Rékával. PUSKÁS PANNI INTERJÚJA.

Revizor: Társulati tag voltál a Katonában, a Nemzeti Színházban, és most az vagy az Örkényben. Munkamódszer szempontjából különbözik egymástól a három intézmény?

Fotó: Nagy Gergő
Fotó: Nagy Gergő
Tenki Réka: Inkább a saját életem korszakaihoz kötöm a három társulatban eltöltött időt aszerint, ahogy én változom. Például a Katonában kaptam először lehetőséget a főiskola után, és mivel a mesterem, Zsámbéki Gábor volt még akkor ott az igazgató, elsősorban az volt a kérdés, hogy amit a Színművészetin tanultam, tudom-e alkalmazni. A Nemzeti mélyvíz volt nekem, hirtelen belekerültem öt bemutatóba. Ott azt tanultam meg, hogyan lehet egyszerre ennyi darabban teljesíteni ilyen rövid idő alatt és minden este. Akkor nagy figyelem övezte a színházat, nem lehetett tudni még, hogy Alföldi Róbert elmegy-e vagy nem, és a kialakult feszült helyzet miatt hatalmas sikert éltünk meg ott. Az Örkényben nem tudom még, mi lesz. Olyan szempontból más élethelyzet ez, hogy született egy gyerekem, és emiatt már másképp látok egy csomó mindent: másképp viszonyulok a színházhoz, másképpen nyúlok anyagokhoz, és ez új kapukat nyit ki.

R: Amellett, hogy a szakmailag legelismertebb társulatok munkájában vettél részt, jó szerepeket is kaptál. Melyek voltak számodra a legfontosabbak?

TR: Az első Debrecenben az Úri muri volt, akkor voltam negyedéves. Az egy négyórás előadás volt, amelyben Cserhalmi György és Trill Zsolt mellett kellett nekem főiskolásként helyt állnom. Aztán utána következett a Barbárok, amit Ascher Tamás rendezett a Katonában. Nagyon szerettem a darabot is, Ascher Tamás pedig a mai napig az a rendező, aki bármit mondana nekem, én azt megcsinálnám – rengeteget tanultam tőle. Fontos volt az Amphitryon is a Nemzeti Színházban, amelyet Gothár Péter rendezett, és most az Egyasszony volt az újabb mérföldkő. Nagyon sokat tanultam ebből a próbafolyamatból is, rengeteg gátat tudtam átlépni, feszegettem a saját határaimat.

R: Mondasz erre egy példát?

TR: Például nagyon nehéz elhinnem magamról, hogy képes vagyok fenntartani a közönség figyelmét egy óra húsz percen keresztül. Sokat kellett azon dolgoznom, hogy a görcsön, amelyet ez okozott, felülkerekedjek. 

R: Till Attilának azt mondtad a Propaganda című műsorában, hogy van, hogy a kislányod jut eszedbe, amikor az Egyasszonyt játszod. Meddig tart a színész és hol kezdődik a privát szféra egy ilyen szerepnél? Szeretnéd, tudod elválasztani a kettőt?

TR: A próbafolyamat elején volt ez így, már csak annyiban maradt meg, hogy tudom, mit jelent a szülés, az anyaság, hogy aggódsz valakiért. Amikor közeledett a premier, még sokszor villantak be képek a kislányomról, de most ez már kezd kettéválni, leülepedni így a hatvanadik előadás körül.

R: A közönség hogyan viszonyul az előadáshoz? Vannak visszajelzések?

Alföldi Róberttel az Amphitryonban
Alföldi Róberttel az Amphitryonban
TR: Minden előadás után odajön legalább egy ember. Volt, hogy odajött hozzám egy pár, akik mondták, hogy a harmadik gyerekükkel ugyanez történt, és milyen jó, hogy erről a témáról beszélünk, mert ez a történet erőt ad, nem sokkolni akar, hanem üzenet, hogy van kiút, bármi is történik. Olyan is előfordul, hogy valaki azt mondja, „nagyon szeretlek Réka, de nem fogom megnézni”, ezt is meg kell érteni. Szerintem ez egy olyan emberi történet, ami iszonyatosan beléd vág, hiszen gyerekről van benne szó, de a lényeg nem ez, hanem az, hogy van egy nő, aki a történtek ellenére újra feláll, vállal két másik gyereket, akik ma már egészséges felnőttek, házasságban él, boldog, soha nem fogja elfelejteni ezt az egészet, cipeli magával, viszont megtanult vele együtt élni. Nincs olyan ajtó, amit ne lehetne kinyitni és továbbmenni. Ezt mutatja meg ez az előadás.

R: Péterfy-Novák Éva látta az előadást?

TR: Persze, állandó nézőnk. Amikor Paczolay Bélával és Tasnádi Istvánnal összeraktuk az előadást, akkor mondtam, hogy szeretnék találkozni Évával. Igazából nem akartam őt kérdezgetni, egyszerűen csak szerettem volna találkozni azzal az emberrel, aki nem lett emiatt alkoholista és öngyilkos, aki ennyire erős. Éva nagyon nyitott nő, akitől bármit lehetne egyébként kérdezni. Úgy alakult, hogy mondtam Bélának, hogy szeretnék elmenni ebbe a gyermekotthonba, Egerbe, mert tudnom kell, hogy miről beszélek a színpadon. Éva pedig magától felajánlotta, hogy elvisz oda. Beültetett a kocsijába, ketten elmentünk Egerbe, végigjártuk az igazgatónővel a gyerekotthont. Nem mondom azt, hogy ez valahova beépült, csak beleláttam abba, amiben ő hét évig élte az életét. Azzal az elhatározással mentem oda, hogy engem semmi nem fog elérzékenyíteni, erős leszek, ha kell, segítek. És tényleg végig erős voltam és nyitott, egy percre inogtam csak meg, akkor, amikor beléptünk abba a terembe, ahol az egy év körüli gyerekek voltak – az én lányom is annyi volt akkor.

R: Legjobb női főszereplőként jelöltek téged a színházi kritikusok. Olvasol kritikákat?

TR: Persze. Az érdekel, hogy egy külső szem mit lát, vagy, hogy amit mi gondoltunk, akartunk vagy láttunk ebből az egészből, az hogyan hat. Azt az egyet nem szeretem a kritikában, amikor leírják a darab cselekményét…

R: Szerinted mi a színházi kritika szerepe?

Az Egyasszonyban. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Az Egyasszonyban. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
TR: Talán jobb lenne, ha több néző olvasna kritikát, és az alapján döntenének arról, hogy eljönnek-e egy előadásra vagy sem. Volt olyan időszakom, amikor azt gondoltam, hogy nem érdekel a kritika, csak azért játszom, hogy jól érezzem magam. Ennek ellenére előszeretettel figyeltem akkor is, hogy mikor jelenik meg rólam valami. A Színikritikusok Díja is fontos, nagy elismerésnek tartom a jelölésemet.

R: Mi volt a legfontosabb visszajelzés, amelyet kaptál életed során?

TR: A Barbárok után odajött hozzám egy néző, hogy nagyon magára ismert abban a figurában, akit én játszottam, mert ő ugyanezt csinálja otthon, és ez szörnyű, és köszöni, hogy erre rávilágítottam. Szerintem ennél több nem is kell, akkor fogtam fel, hogy mekkora súlya van ennek az egésznek.

R: Mit mondasz egy ilyen mondatra?

TR: Semmit. Az Egyasszonynál sem tudok semmit mondani, amikor előadás után mindenki elmeséli a saját szülésének történetét, még akkor is, ha nem volt benne semmi különös. Először azt hittem, hogy nekem erre mondanom kell valamit, aztán később rájöttem, hogy lehet, hogy nem is, mert neki jó az, hogy ezt az emléket az előadás felszakította, és elég, ha elmondhatja.

R: Van szerepálmod?

TR: Forgattam most egy tévéjátékot, a Csak színház és más semmi második évadát, ahol elviselhetetlenül idegesítő és szemétláda karaktert játszottam, és ezt halálosan élveztem. Rájöttem, hogy nagyon szeretek gonosz embereket játszani. A másik: megnéztem most nyáron az Ének az esőbent, és minden vágyam lenne az, hogy a tehetségtelen színésznőt rám osszák. Ilyenek vannak most a fejemben.
Szerző: Puskás Panni