Tehetség nem vész el, legfeljebb átalakul. Kopik, már nem áll ellen úgy a rutinnak, ahogy korábban, és hajlamos a könnyebb utat választani az önkifejezés rögössége helyett. A lassan hetvenéves Steven Spielberg mindent elért, amit egy álomgyári filmrendező csak elérhetett: kora egyik legsikeresebb direktora lett, már azzal is, hogy a közönségfilmek nyelvére fordított le húsbavágó témákat (Schindler listája, München, A. I., Amistad). 

S bár alapvetően a simulékonyság, a mélyebb kérdések nélküli gördülékenység, a családi értékek fotóalbumszerű reklámozása jellemezte, azért néha képes volt mélyebben is karcolni a felszínt: a Ryan közlegény megmentésének első fél órája, a normandiai partraszállás minden addiginál drámaibb és élethűbb bemutatása megváltoztatta a háborús filmek koncepcióját. Amúgy meg tudta azt, amit más csak erős izzadtságszaggal volt képes elérni: értett a szórakoztatáshoz (bármikor megnézném újra a Kapj el, ha tudsz, az Indiana Jones vagy a Különvélemény című munkáit). Ugyanakkor nem véletlen a múlt idő. A barátságos óriás a maga végtelenül hosszú 117 percével már inkább arról beszél, hogy oda a varázslat. Márpedig azt álmoskönyv nélkül is tudjuk, hogy e nélkül nem szabad belevágni a mesemondásba.

Már a prezstízsfilmnek készült Lincolnnál látszott, hogy nagy a baj, például abból, hogy még Daniel Day-Lewis, az átváltozóművész sem tudta megmenteni a mozit attól, hogy érdektelen történelemórává süllyedjen, amiből másnap felelni kell. S bár sokan már a bemutató előtt is Oscar-esőt jósoltak neki, végül csak halvány szemerkélés lett belőle: két jelölést váltott díjra (látványterv, férfi főszereplő), tízet nem, ami már egyértelműen jelezte, hogy nem minden arany, ami Spielberg. A kissé öregesen csordogáló Kémek hídja még visszahozott valamit a régi presztízsből, legalább abban, hogy Mark Rylance teljesen megérdemelten kapott Oscart a világ legsztoikusabb és legbúsabb tekintetű kémjének szerepéért.

 

Így nem csoda, hogy ő lehetett a barátságos óriás arca, hiszen megnemértettségből és búslakodásból itt is van bőven. Vagyis úgy érkezett el Spielberg Roald Dahl meséjének adaptációjához, hogy bár elvileg minden rendben van, hiszen a díjak még mindig csurrannak, cseppennek, de azért nem ártana visszaszerezni a régi rajongást. És mi más lenne erre a legalkalmasabb, mint Dahl egyik legnépszerűbb meséjének felturbózott CGI-világa, hogy mindenki ámuljon és bámuljon a legélethűbb óriás láttán.

Még az sem lehetett intő jel, hogy ebbe már egy másik jó rendezőnek, Tim Burtonnek is beletörött a bicskája, hiszen Dahl másik legnépszerűbb meséjéből, a 2005-ös Charlie és a csokigyárból már semmi másra nem emlékszem, mint Johnny Depp ripacskodására és a Charlie-t alakító Freddie Highmore rémes pulóverére. Meg arra, hogy a csiricsáré látványvilág az istenért sem tudta behúzni a nézőjét, kicsit úgy festett, mint a váci utcai szuvenírboltok egy másnapos szemszögéből. Hideg maradt és távolságtartó. Mint ahogy A barátságos óriás is valami olyasmit demonstrál, hogy technikailag hiába fejlődött annyit a filmgyártás, hogy bármikor képes úgy felépíteni és megjeleníteni egy álomvilágot, hogy az kézzelfoghatóan valóságosnak tűnjön, bizonyos világoknak mégis jobbat tesz, ha az olvasó fantáziára bízzuk őket. Ugyanis ami a könyvben izgalmas és bizseregtető, az a vásznon steril marad, giccses és komikus. Mintha a részletek aprólékos kidolgozása annyi energiát vitt volna el, hogy a mesét mozgató finomságokra, a nem látható varázslat megteremtésére már nem maradt idő. Menthetetlenül belefulladunk a látvány teremtette tökéletességbe.

Pedig egy-két helyen valóban felcsillan a varázslás lehetősége. Például akkor, amikor HABÓ magával viszi a tízéves Szofit, de el kell rejtőznie az emberek szeme elől, ami egy London méretű városban nem kis mutatvány. De épp ez csalogatja elő belőlünk az álmodozó gyereket, hogy vajon hányszor állhatott igazi óriás egy teherautó gyanús rakománya mögött, a hirtelen elsötétülő utcai lámpa áthatolhatatlan feketeségében? Mint ahogy igen érzékletesen jelenítik meg HABÓ otthonát is (az álomraktár viszont itt is giccses marad), örömmel kalandozik el a szem a legjelentéktelenebb zugokba is. Kár, hogy a beinduló képzeletet csakhamar elfojtja a film, az álmok begyűjtése kimondottan giccses lesz, a királynő meglátogatása ahelyett, hogy humoros maradna, kínos komédiázásba csap át. Ráadásul a Sophie-t alakító Ruby Barnhill kedves tudálékossága olykor jobban hasonlít egy házsártos feleség mantrájához, így néha nem is bánnánk, ha próbaképpen lenyelné az ősellenségnek számító Vértunkoló. És nem is köpné ki.

Amit viszont nem tud elrontani még a film sem, az a fordítói lelemény (Nagy Sándor készítette a mesekönyv magyar változatát), hiszen az óriás beszéde, a Parti Nagyba oltott l’art pour l’art megteszi a hatását („úgy nyeli, mint kacsa a hokedlit”). Ha csak hallgatnánk a filmet, akkor a hoppfüzsgő, az orrborka, a gyerkedli, a telecsízió és a rádumáló vészülék önmagában is megtenné a kívánt hatást, a baj csak az, hogy a nyelvi leleményhez egyszerűen képtelen felnőni a képi világ. Hiszen attól, hogy minden májfoltot és ráncot látunk egy óriáson, az legfeljebb hihetővé válik, de nem válik a mese szerves részévé. Meg egyébként is: a mese tétje nem az, hogy mennyire élethűek az elemei, a boszorkány seprűje vagy a sárkány pikkelyei, hanem az, hogy a lények mennyire tudnak engedelmeskedni a világukat átszövő igézetnek, a mese motorjának. Mert így nem drága kellékek maradnak csupán, ahogy itt is, hanem újra és újra a székhez szögeznek. A barátságos óriásnál ilyen értelemben egy szerény bábjáték is meseszerűbb. És ez már csak azért is fájdalmas, mert épp Spielberg értett a leginkább ahhoz, hogy miként kell működtetni a képzelet tiritarka világait, ő tudta a leginkább, hogy varázslat nélkül mennyire üres marad még a legértékesebb mozi is. 

A barátságos óriás olyannyira meg akart felelni Dahl világának, olyan pontosan másolta le a teremtett világot, hogy végül túllépett magán a mesén: hosszú, érdektelen, ásítós utánzásba fulladt. Szemre, fülre ez Dahl univerzuma, de valami odabent hamar kiszúrja a turpisságot, és innen már úgy nézi, mint a vitrin mögé rejtett halott műtárgyakat: csodálja ugyan, de nem keltené életre.