Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

GÁLYARABSÁG

Ben Hur
2017. febr. 18.
Mi történik a blődli rokonszenves műfajával a RAM Colosseumban? „Mi a paella” arrafelé? Egyáltalán: miről van ott „nagyba’ szó”? LÁSZLÓ FERENC KRITIKÁJA.

Milyen is egy rossz színházi előadás? – erre a kérdésre, úgy lehet, minden hazai színházbarátnak megvan a maga árnyalt és személyes élmények egész sorából gondosan leszűrt válasza.  Az avatatlan szemlélő (mondjuk egy jóhiszemű marslakó) mégis könnyen azt gondolhatná, hogy nálunk még elvétve se láthatni rossz előadást – máskülönben nem lenne a műsoron manapság annyiféle különböző produkció, amelynek első számú vagy épp egyetlen ambíciója: kívülről, belülről, elölről és hátulról jó alaposan, sőt kimerítően megmutatni, hogy milyen is egy olyan igazi bűn rossz előadás!

Magyar Attila
Magyar Attila

A szórakoztatóan ismeretterjesztőnek szánt produkciók számát gyarapítja most a Madách Színház RAM Colosseumba kitelepített bemutatója is, amely a Ben Hur című regény kisipari kiszerelésű, négyszereplős és nyolcbalkezes színpadi adaptációjának egészestés kudarcát áhítja a közönség elé tárni. Akárcsak a Centrál Színház Ma este megbukunk című előadásában, úgy Patrick Barlow blődlijében is az összes színházi hibalehetőség leltár alá kerül: a ripacsériától a szerepből való kiesésig, a bakiktól és ügyetlenkedésektől egészen a társulatvezetői önszerelem jelenségéig. Barlow, illetve két magyarítója, a rendező Szente Vajk és Galambos Attila ráadásul még egy extra mulatságot kívánt feltálalni számunkra: a nyelvi humor sokfogásos menüsorát, a szóviccektől az archaizmusok és a jelenkori szleng merész vegyítéséig. Nagyralátó vállalkozás, ám annak előrebocsájtásával, hogy bár e sorok írója amúgy már többször is megvallotta a Szente és Galambos működésével kapcsolatos rokonszenvét, most mégis leginkább csak színházi gyomorrontásáról adhat hírt a Ben Hur bemutatójáról beszámolván.

A blődli túlzásalapú műfaj, ahol a szemmeregetés meg az arc- és hangtorzítás is bevett és legitim eszköznek tekinthető, de azért arra e tény ismeretében sem lehet előre felkészülni, hogy a társulatban vendégeskedő Pálmai Anna majd hosszú-hosszú perceken át fog fejhangon visítozni. Sem arra, hogy a ripacsvérét Pálmaihoz képest életvitelszerűen bizonyító Magyar Attila a saját modorosságait is négyzetre emeli a mi remélt szórakoztatásunkra. Nagy Sándor (mint gonosz Messala és mint Jézus) ugyancsak lelkesen kiveszi a részét az egésztestes túllicitálásból, így e körben még leginkább a veterán Szerednyei Béla látszik tudomással lenni a „kevesebb több” alapigazságáról – már amikor nem Ben Hur anyjaként sápítozik.

Szerednyei Béla (Fotó: Puskel Zsolt, forrás: PORT.hu)
Szerednyei Béla (Fotó: Puskel Zsolt, forrás: PORT.hu)

Nevetnünk lehetne még a komikusan és persze szándékoltan szegényes színpadi kivitelezésen is, ám a díszlet- és kellékviccek örök jellegzetessége az, hogy rém hamar kiismerhetőek. Így aztán egyszer ugyan jót mosolyoghatunk azon, ahogy a szereplők három napkeleti bölcsként dobozokon tevegelnek, de már utóbb a regénybeli híres kocsiverseny kétkerekű önegyensúlyozó járműveit korántsem a kívánatos kedéllyel szemléljük. Éppígy ráunhatunk a murisnak szánt „kényszer”-megoldások sorára, mondjuk arra, amikor egyszerre két szerepet „játszik” el ugyanaz a színész: ajtón innen úrnő, ajtón kívül szolgáló, háttal ez, megfordulva amaz, elölről Rómeó, hátulról Júlia és a többi…

De ha az elégületlenség első számú okáról kell vallanunk, akkor az mégis a darab szövege volt. Mert ha el is fogadjuk, hogy a „vala” és a „hótziher” regisztereinek összevegyítése eredményezhet mulatságos fordulatokat, azért egy teljes estét erőltetetten jópofáskodó kiszólások és szóviccek között eltölteni eléggé kiábrándító élmény. Nemcsak azért, mert az olyan rég elhasznált fordulatok, mint például a „ha nem vagyok vindisgréc” vagy a „nagyba’ szó”, már külön-külön is fárasztóak, hanem mivel a szóviccek mechanikus humora ilyen töménységben még eredeti ötletekkel is csupáncsak csömört eredményezhet. Különösen, ha az eredetiség nagyjából ezzel a „félrehallással” ér a tetőpontjára: "Ő az igaz, az ős vezér, kérem! – Ő az IKEA az Örs vezér téren?" (Ezzel kapcsolatban említsük meg Galla Miklós, Laár András és társaik történelmi felelősségét ama tévhit magyarországi elterjesztésében, miszerint a szóviccelés az intellektuális humor része. Nem, nem az.)

Igaz, maguk az alkotók elővágásképpen egy ponton kereken leszóltak a nézőtérre, nyíltan utalva arra, hogy ott valószínűleg számos barom is helyet foglal, aki képtelen megérteni a tréfát. Ez lehetséges, ahogyan persze lehetséges az is, hogy mégsem a nézőtéri barmokban lesz majd a hiba. A február 11-i előadás premierközönsége mindenesetre túlnyomórészt tetszéssel fogadta a Ben Hur előadását, s mi tagadás, az első részt záró közönségjáték, a gályarabnak megtett nézőkkel e sorok fanyalgó íróját is megnevettette. Ám az említett tetszés a második részre jól érezhetően lanyhult. Ennek talán az ismétlésekből fakadó kiismerhetőség lehetett az oka, vagy tán éppen az az esélytelen elmélyítési kísérlet, amely megpróbálta a blődli terepéről átvonszolni az előadást: a szerepéből kieső társulatvezető szerelmi drámájával, majd megbékülésével. Az már nem vala szupcsi, az egyszer hótziher.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek