Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

HÉTKÖZNAPI HŐSÖK

Cirque du Sziget / Sziget Fesztivál 2016
2016. aug. 16.
„Jézusmária, ez azért már tényleg túlzás!” – kiált fel mellettem egy tisztes családanya az egyik cirkuszi előadás közben. De hát éppen ezért jöttünk ide, nem?! JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.
Jó, az a jelenet tényleg nagyon durva: a világszerte turnézó újcirkusz-csapatok közül az egyik legfelkapottabb és vitán felül legprofibb, az ausztrál Circa, ami már többször megfordult a Trafóban, és novemberben megint jön, szóval a Circa 2013-as Beyond című, majd másfél órás, minden tekintetben kiadós előadásának a vége felé a nem annyira törékeny alkatú, szálfaegyenesen álló balerinára felmászik egy férfi, feláll a vállaira, és ha ez valakinek nem lenne elég, a nő lendületből felemelkedik rózsaszín spicc-cipője orrára, miközben kettejüket egyensúlyozza. (Azt, hogy a nő a saját tagjait ezt megelőzően origamiként hajtogatta lehetetlen pózokba, nem is említem.) Ennyit akkor a gyenge nőkről és az erős férfiakról, és a cirkusz, legalábbis a Szigeten idén látott előadások többsége ennek a hazug közhelynek a tarthatatlanságáról is szólt hol takarékos, hol kissé túlbeszélt, de azért szinte mindig nagyon hatásos képekben. 

Visszatérve a Circa show-jára: mint mindig, most is végtelenül profi a produkció, és ha van bajom, akkor az valahol összefügg ezzel a megingathatatlan profizmussal. A kerettörténet most is elég bugyuta, bár a dramaturgiát szükséges jónak tekintő kritikuson kívül mást aligha zavar ez: az emberben rejtőző állat, meg a humánus és az animális közötti vékony határ a kiindulópont, és oké, ez még akár izgalmas is lehetne, de az artistákra parancsolt hatalmas, szőrös nyúlálarcok inkább valami elfuserált napközis jelmezbált idéznek. Az újcirkuszban nincs helye az állatszámoknak, és mégis: az ösztönök világa és a rideg valóság konfliktusba kerül egymással, a ruganyos testű, gunyoros nyulak hamarosan gátlástalanul parancsolgatni kezdenek az eléggé rémült és megalázott embereknek. Egyikük hengerekből épített tornyon egyensúlyoz, miközben a mögötte álló két nyúl inkább akadályozza, mint segíti. Más bekötött szemmel hódítja meg a handstand-pálcákat. A már említett „balerina” arcán széles mosollyal válik egy emberi gúla alapjává. A kedvencem mégis egy egyszerű (?), mert nagyon is emberi léptékű trükk volt: az egyik artista egyetlen üres papírlapot mozgat és röptet, szánkáztat és táncoltat a levegőben, legyőzve az alapvető fizikai törvényeket, megállítva és kimerevítve a pillanatot az időben, ujjait és kezét szabad szemmel alig, a papírlap számára meg egyáltalán nem követhető fürgeséggel mozgatva. Van egy kis közönségbevonás is: az egyik artistára „szorult” háló nélküli teniszütőt hosszú, kitartó munkával tudja csak lecibálni egy előbb lelkes, majd egyre inkább zavarba jövő néző. 
Az elhúzódó nyúl vs. ember meccsben az emberek csupa olyan dolgot tesznek, ami mintha őket is meglepné. Ez, a kissé elnyílt szájú csodálkozás egy-egy trükk közben vagy után, több előadásnak is visszatérő eleme: mintha trenddé vált volna, hogy az előadók visszafojtják felhőtlen, a közönség ovációja miatt nekik is erőt adó örömüket, és helyette kissé meglepetten, idegenkedve vagy épp nagy komolyan a semmibe bámulva veszik tudomásul, hogy most valami olyat tettek, amire a nézőtéren ülők közül senki se volna képes. 

Ebből a szempontból különösen tanulságos volt két cirkusziskola egymást követő, 20-20 perces prezentációja. A Québec Circus School négy hallgatója La Souche című műsora nem próbál többnek látszani annál, mint ami: rövid, ám látványos prezentációja mindannak, amit a két lány és két fiú eddig tanult és most tud. A kínai rúd, a buzogányok, meg az előadást jó érzékkel nyitó hosszú, elképesztő páros trapézszám ügyesen, különösebb erőlködés nélkül van egymáshoz kapcsolva. És pontosan ez a lényeg, hogy ti. a számok megmaradnak nagyjából önálló attrakcióknak, amiket senki sem akar valami homályos narratívába beleerőltetni (a tétova lezárás, amikor a négy fiatal közös zenei betétjét hallgatjuk, ettől lesz erőtlen), így van hely és idő örülni külön-külön minden előadónak és mindegyik attrakciójuknak, a tehetség saját arcot kap, az meg, hogy a négy közül kit jegyeztem meg egy életre, hadd maradjon az én titkom. 
És akkor jött a Baross Imre Artistaképző A labda című bemutatója, aminek egyáltalán nem a technikai színvonalával van gond, hanem a kézről kézre adogatott „varázslabdával”, meg azzal, hogy ezek az igazán helyes, rokonszenves fiatal lányok és fiúk mintha olyasmire lennének kényszerítve, amihez teljesen érthető módon nem nagyon fűlik a foguk. A cyr-kerék, a zsonglőr- vagy a handstandszám, meg a kínai rúdon művelt páros akrobataszám megállja a helyét a porondon, csak az ezeket összekapcsoló szerencsétlenkedés a labdával rémes (a tétova közbetapsolások most is árulkodóak: zavarban van a közönség). Meg az, hogy ezeknek az élettől kicsattanó, sikerre jogosan éhes fiataloktól valaki elvette az öröm lehetőségét, mert amíg egyikük vagy másikuk éppen dolgozik, a többieknek fura formációkba alakulva kell szomorúan nézniük meg esetlen koreográfiákra mozogniuk. 

Hibátlan revüműsor a német Soap című, eredetileg 2007-ben született produkció: a színpadképet uraló szabványkádakban, illetve ezek alatt, fölött, mellett, között zajlik ez a testiséggel, sikamlós erotikával nyíltan kokettáló, összességében mégsem elég bevállalós, de azért még így is remekül működő egyórás előadás. A fürdőszobai akciósorozatba mindent belezsúfoltak, amitől a cirkusz cirkusz: van egy narrátorszerű bohóclány, aki úgy-ahogy összeköti az epizódokat, egy énekesnő, aki ha kell, ha nem, beletrillázik a számokba, vannak változatos erőmutatványok, handstand, karikaszám, trapéz, meg egy fantasztikus labdaszám is. Közben meg folyamatosan csobog, csöpörög és néha ömlik a víz, tapadnak a szűk trikók meg az alsónadrágok, feszülnek az izmok, kivillan egy-egy formás férfifenék, szóval mindenki megkapja, amiért jött. És el kell ismernem, hogy ha nem keresünk benne valami nagyon komoly tartalmat, tényleg elég szexi az egész, beleértve a nézőtérről berángatott szegény lúzert is, aki végül főszereplővé avanzsál – de ezt a poént kár volna lelőni, annyira mesterien illesztették a világjáró előadásba. 
A szabadtéri színpadnak mindig más a tétje, mint a benti műsoroknak, mert egyrészt az interakció más, szabadabb formákat is követhet, másrészt az összegyűlt nézőket meg a később becsatlakozókat egyaránt meg kell győzni, hogy maradjanak végig. A kanadai Les Dudes Let’s do this! című rövid, ám annál ütősebb előadása ideális utcacirkuszi produkció. A két, erőtől és jókedvtől kicsattanó fiatalember az általam látott előadáson egy tízéves német kislányt visz fel a színpadra, és az a szeretet, odafigyelés meg humorérzék, amivel bánnak vele, egészen biztosan egy új rajongót szerez a műfajnak. Az idősebbek sem csalódnak: a fő attrakció egy lenyűgöző bicikliszám, amit némi tűzzsonglőrködéssel spékelnek meg a végére. Ki gondolná, hogy egy drótszamár ennyi mindent tud értő kezek között: lehet vele és rajta táncolni, sétálni, ugrándozni, de szükség esetén még úszni is. Nem csak hozzájuk képest kelt némi csalódást a francia Marcel et ses drôles de femmes Miss Dolly című négyfős, légtornász mutatványokra épülő produkciója: kicsit sok a szándékos szerencsétlenkedés meg az üresjárat, ahogy az sem világos, miért kell az egyik (a cím?)szereplőnek folyton almát rágcsálnia és köpködnie a többiekre, de a több méter magasban emberi testekből született, majd rendeltetésszerűen használt híd előtt megemelem a képzeletbeli kalapom. 

A kisebb hiányosságokkal együtt a Cirque du Sziget a Sziget Fesztivál nem zenei programjai között kétségkívül a legsikeresebb kezdeményezés, ez a lépték növekedésén is tetten érhető: idén már két nagy cirkuszsátor és a szabadtéri színpad vonzott tömegeket. Ideális a helyszín, egyszerűen nem lehet kikerülni, ha valaki a Sziget legfontosabb színpadai felé igyekszik, korrekt a nemzetközi nagyágyúkat meg a pályájuk elején álló magyar és külföldi fiatalokat egymás mellé soroló program (és bár ebben a cikkben nem tértem ki rá, a hazai újcirkusz-társulat, a Szigeten is visszatérő vendég Recirquel Párizs éjjel előadásai is zsúfolt telt házzal mennek minden este). A beengedés lehetne néhány árnyalattal kulturáltabb: elismerem, hogy elég félelmetes a sátorkapuban nyomakodó több száz fős, mérsékelten kontrollált tömeg, de azért az arcunkba üvöltő biztonsági őrt szívesen kihagynám az élmények közül. Akárhogy is: a bulizásban megfáradt szigetelőknek biztosan nem árt egy kis cirkuszolás. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek