A belföldi nyári fesztiválozásnak sok formája alakult ki mostanra a kisebb-nagyobb vidéki, Balaton körüli és budapesti rendezvényeknek köszönhetően. Sok fesztivál átalakult, formálódott az indulásához képest. Ez történt az elmúlt években a Művészetek Völgyével is, hiszen pár éve még fél tucat falu csatlakozott az eseményhez, az elmúlt évek tendenciája viszont azt mutatta, hogy már csak Kapolcs, Vigántpetend és Taliándörögd tud több helyszínen, sokféle és izgalmas programot nyújtani a fesztiválozóknak.
Idén a Völgy program megújításának szerves része lett, hogy az eddigiekhez képest jóval több színházi előadást hívtak meg a szervezők, és a számos teltházas előadást látva ez be is vált. A színházi élet központja a Völgyben Taliándörögd lett, ahol három helyszínen várták azokat a látogatókat és helyieket, akik nyáron sem szeretnének elszakadni a színháztól. A fesztivál során a Színház- és Filmművészeti Egyetem frissen végzett és jövőre diplomázó fiatal színészei és alkotói mutathatták meg magukat a Nemzeti Szín-Téren és az SZFE udvarban, most az utolsó négy nap programjairól írunk.
 Jelenet a Liliomfi című előadásból. |
A fiatalok első előadása a már több díjat bezsebelt Liliomfi volt, ifjabb Vidnyánszky Attila rendezésében. A helyszín a Nemzeti Szín-Tér volt, ahol már az előadás előtt egy órával gyülekeztek a nézők, hogy mindenképpen bejussanak abba a furcsa, csak a tetején nyitott dobozba, ahol a teátristák vártak minket. Az előadásnak már az ültetés is a része, hiszen amíg a nézők megpróbálnak a pallók közti négy térrészben helyet foglalni, az ifjú vándorszínész társulat már szórakoztat is minket. A lábunk alatt szalma, a székek helyén néhol enyhén vizes szalmabála, felettünk a ragyogó csillagos ég, a vidéki fesztivál-életérzést átélő nézőknél pedig ott van a tásákákból kikandikáló pálinkás vagy boros üveg.
Elkezdődik az előadás és a záporozó poénáradatok mellett megkapjuk, amire kicsit mindannyian számítunk ilyenkor, az itt és most kiszólásokat. Többször elhangzik, hogy „Talán Dörögdön” játszódnak az események, amire minden alkalommal jól reagál a közönség, érezhető, hogy a környezet, a fesztivál és a nyáréjszaka erős kohéziót alkot az előadásban. A szünetben megérkezik a cigányzenekar, a színészek zsíroskenyérrel és hagymás kolbásszal kínálják azokat, akik a helyükön maradnak, és az egyik szereplő kérésére együtt énekeljük az A csitári hegyek alatt című nótát. Mégis az előadás legautentikusabb része, amikor a négy fiatal szerelmet vall egymásnak a doboz négy sarkában a fejünk felett. Nincsenek fények, csak a pesti ember számára elképzelhetetlenül világító égbolt, zenei aláfestésként pedig egy kis tücsökciripelés.
Aki látta már az előadást a Budaörsi Színházban vagy az SZFE padlásán, érezheti, hogy ami itt történt, az még igazibbá vált, tényleg elrepültünk együtt Gyuri és Erzsi parasztromantikájával Kányai fogadójába és nagyon drukkolunk a Talán Dörögdön állomásozó csapatnak, hogy a következő postai küldeményben pénz legyen. Vagy szerződés.
 Jelent a Liliomfi című előadásból. |
A következő napon Olasz Renátó rendezését láthattuk az SZFE udvarban, Utolsó estém a Földön címmel, amit eddig az egyetem alagsorának kicsi és szűkös termében játszottak csak. Éjjel 11-re tették a kezdést, ami nagyon jó választásnak tűnik, hiszen az egész darab a sötétség, a frusztráció és a káosz tematikája köré épül. A történet szerint eltűnt emberek után nyomoz egy bizonyos X (Patkós Márton), nevezzük hősnek, bár ebben a kaotikus világban ő is inkább passzív antihőssé válik, ráadásul semmi sem úgy alakul itt a Cethal gyomrában, ahogy kéne.
A térhasználat nagyon izgalmasnak tűnt, hiszen próbáltak mindent belevonni a környezetből: kőfalat, fákat, berúgható fakaput. Ám a széttagoltság miatt az előadás némileg szét is esett, ráadásul a nyomasztónak szánt csöndeket a falu két másik nagy helyszínéről áthallatszó koncertek is erősen zavarták.
A program szerint a következő este is ezt az előadást láthatta volna a közönség, de a rendezői döntés miatt a fiatal csapat inkább kockáztatott és nem mutatták be még egyszer az eredetileg tervezett darabot. Helyette szó szerint összedobtak egy előadást az utolsó pillanatban, Megöltek egy csajt címmel. A kezdésig senki nem tudott semmit, csak annyit, hogy ezek a srácok csinálni fognak ma valamit, és ez is elég is volt ahhoz, hogy megtöltse a közönség a nézőtérként működő sörpadokat. Habár az elején leszögezték, hogy ez a darab kizárólag aznapra készült el, és nem szeretnének hozzányúlni a jövőben, a tematika jó választás volt és az érezhetően sok improvizáció is humorosra és izgalmasra sikerült. A cselekmény a kapolcsi fesztiválon játszódik, ahol elterjedt egy rémmese, miszerint tavaly megöltek itt egy lányt. Az, hogy ez megtörtént-e valóban, voltaképp teljesen mindegy is, ugyanis a valós együttérzés elmarad, a történetet a női közelségre vágyó fiúk mesélik el azoknak a lányoknak, akiket a sátrukba szeretnének csábítani. A rövidre fogott rögtönzött előadás szórakoztatóvá vált, éppen azért, mert se a játszók, se a nézők nem vették igazán komolyan, bár a témaválasztás megérné, hogy foglalkozzanak még vele.
Az utolsó estére egy koncertszínházi produkcióval készültek az SZFE diákjai, az idén végzett színművész hallgató, Szabó Sebestyén rendezésében láthattuk az Adieu Paure Carnevalt. Miqueu Montanaro szerzeménye egy kelet-európai folk elemeket tartalmazó etnikai örömzenélésre hasonlít leginkább, jazz és kortárs felütésekkel, ez a sokszínűség pedig jól összefoglalja a Művészetek Völgye varázsát, ahol minden stílus és hangulat megfér egymás mellett. A darab közepénél megérkezett a már napokkal hamarabbra beígért vihar. Hálásak voltunk, hogy a végéig váratott magára, és bár a koncert félbeszakadt miatta, igazi vidéki fesztiválzáró élmény volt a zuhogó esőben elbúcsúztatni az idei Völgyet.