Négy rész és tizennégy év kellett ahhoz, hogy feltámadjon bennem a nosztalgia. Mert bár a 2016-os Jason Bourne minden képkockája korszerű, dinamikus és kivitelezésében majdhogynem támadhatatlan, csakhogy egyre inkább hiányzik az a feszültség, ami a legkorábbi feldolgozást és a könyvtrilógiát még meghatározta. 

Pedig az 54 éves Richard Chamberlain mai szemmel már kissé komikusan fest a szuperkém bőrében (főleg akkor, amikor a zoknijába rejti a fegyvert), hiszen könnyebben hinnénk el róla, hogy postai alkalmazott, aki a légynek se tudna ártani, mint azt, hogy egy rozsdás lábossal is elintézhetne bárkit. Roger Young alkotása (A Bourne rejtély) a maga ráérős tempójával (240 perc!) viszont mégis képes volt visszaadni a saját identitását kereső ember drámáját, azt, hogy önmagát hol elvetemült terroristának, hol bérgyilkosnak, hol pedig beépített ügynöknek hiszi, aki a jó ügy érdekében tevékenykedik. És ez a személyiséget ide-oda dobáló feszültség még ma is kárpótol a parodisztikus akciójelenetekért, mert enélkül Bourne csupán sablonos akcióhős lenne, és nem a múltját visszaszerző, kétségbeesett ember.

Kétségtelen, hogy a 32 éves Matt Damon egészen más lendületet adott a Bourne-sorozatnak a jóval feszesebb (119 perc), 2002-es adaptációban, a még szinte névtelen, nyúlfarknyi szerepet kapó Clive Owennel. És az is kétségtelen, hogy a lendület így vagy úgy, de kitartott A Bourne-ultimátumig, amikor már rég nem Robert Ludlum Fantomát láttuk a vásznon, hanem a 007-es kortárs kihívóját, a rendszer ellen küzdő magányos hőst, mint fotogén moziterméket, az iparos munka simára csiszolt és megbízható csúcsdarabját. Világossá vált, hogy nem trilógiáról beszélünk, hanem egy újabb sorozatról, mert épp erről szól a mai tengerentúli filmgyártás: nagyobb minőségingadozások nélkül tálalni az újabb és újabb kalandokat, a képregényhősök mellett bespájzolni Ethan Hunt klónjaiból, amíg végül ők maguk is képregényhősökként nem kezdenek el mozogni a vásznon, magasan a valóság fölött lebegve. 

Ezért is jött jól a vérfrissítő leágazás Jeremy Rennerrel (A Bourne hagyaték), mert Aaron Cross ismét esendőnek tudott mutatkozni minden keménysége ellenére, minden hősiessége ellenére áldozat is maradhatott, a kémiai úton gyilkológépeket előállító program áldozata, akit úgy akarnak eltüntetni, ahogy a reset gombot nyomják meg a masinákon. Ekkor vált világossá, hogy a Bourne univerzum jobb kezekben van Tony Gilroy és Doug Liman, mint a visszatérő Paul Greengrass kezében, aki harmadjára jól láthatóan már inkább a rutinját hozta magával a kreativitása helyett. Az új Jason Bourne tompasága ugyanis leginkább annak köszönhető, hogy majd tíz évvel az utolsó Matt Damon-film után csupán a Bourne-klisék összegereblyélésére futotta az energiából. 

A tisztességesen megőszült szuperkém kiöregedett Rambóként gyepálja alkalmi ellenfeleit az illegális párviadalokban, és már csak takaréklángon pislákol benne a hazaszeretet. Ám ismét ráharap kedvenc gumicsontjára (ha jó fiú lesz, megint kaphat egy kis darab kirakóst a múltjából) és újra felveszi a harcot a rendszer ellen, amelyben váratlanul egy nő segíti ki, aki amúgy a rendszer része, hogy hősünk megint leromboljon mindent maga körül, és ugyanúgy eltűnjön a semmiben. Azt hiszem, ennél a bővített mondatnál senki sem akart eredetibbet kihozni a kínálkozó lehetőségből, hogy Damon újra visszatér. Pedig korábban arról szóltak a hírek, hogy Rennert eresztik össze Damonnal, így ér össze a két szál, s ebben a kósza ötletben sokkal több az eredetiség, mint a mostani két órában, amelynek egyetlen olyan jelenete sincs, ami ne lenne olyannyira ismerős, hogy már az elején tudjuk a végét. 

Persze értem én, hogy nem könnyű hasonló franchise-okat életben tartani, de ha megnézzük a Halálos iramban vagy a Mission impossible sorozatot, akkor mégis látható, hogy nem teljesen lehetetlen ez a küldetés. Némi humorral, öniróniával, távolságtartással, az akciójelenetek folyamatos csiszolásával (amelyek irracionalitása egyre inkább a szuperhősök világa felé tolja a filmeket) igenis lehet emelni a tétet, ha nem is hatványozottan. Az új Jason Bourne erre nagyon nem képes. Még a megbízhatóságot is csak némi éllel foghatnánk rá, hiszen döcögve érünk el az első kockáktól Moby megváltó daláig, ami már a stáblistát görgeti le. A rajongó persze örül a finom különbségeknek, hogy Joan Allen helyett most egy jóval fiatalabb színésznő, Alicia Vikander játssza el ugyanazt, de némi empatikus furfanggal ő jut a legközelebb ahhoz, hogy újra beemelje a rendszerbe Bourne-t, ám végül ő is ugyanott köt ki, mint a többiek: a manipuláció a vérükben van, mondja a film, és mi csak ásítunk. 

Ráadásul az sem tesz jót az unalom ellen, hogy a rendszert megint egy öreg muksó testesíti meg, így Chris Cooper, Scott Glenn után most Tommy Lee Jones képviseli azt, aki a legkevésbé érti Bourne-t, ám mindenáron el akarja kapni, emellett gátlástalan és hatalommániás, amíg a halála be nem fut, mint a hatos villamos: menetrend szerint. Vincent Cassel bérgyilkosából, Bourne közvetlen ellenfeléből sem jön ki az a plusz, amit Cassel karakteres arca megelőlegez, nem is Damonnal, hanem a közhelyek démonjaival küzd, és ott is alul marad. (És még egy apróság: az amúgy szupertitkos programok magyarosítva inkább tűnnek egy rossz viccnek, semmint élet-halálról döntő vállalkozásnak. Ki kapna a szívéhez a Kőlépcsőtől és a még be sem indult Vaskéztől? A Treatstone idegenségében még hordozott némi veszélyérzetet.) És még azt is bezsákoljuk tanulságként, hogy Matt Damonhoz bizony jobban passzol mostanában az agyas botanikus önironikus és felszabadultságot adó szerepe, mint az összeszorított száj és a szilaj tekintet. A Mentőexpedíció után valahogy túl szűk lett neki Bourne kopott kabátja.

A bevált klisék teszik öreggé az egész vállalkozást, s emiatt tűnik darabosabbnak, nyugdíjas kémnek a szófukar Bourne: harcát megharcolta, múltja egy újabb szeletével sem lett okosabb, csak a hullák sorakoznak mögötte némán, a hazafiasság pedig épp annyira motiválja, mint egy párizsis zsömle a Michelin-csillagos étteremben. Tehát nincs más út, mint visszatérni Rennerhez vagy megnyomni a reset gombot, és új alapokra helyezni az egészet, mert bár a Jason Bourne még mindig nézhető mozi, többet tud a zsákutcáról, mint a sugárutakról. Ez benne az egyetlen komolyan vehető fenyegetés.