Kezdjük a kendőzetlenül őszinte beismeréssel: a Szulejmán kakukktojás a Revizor oldalán heti rendszerességgel tárgyalt sorozatok között. A Szulejmán epizódjai korántsem egy mozifilm igényességével készültek, a sorozat nem alkalmazott újszerű narratív megoldásokat és bizony a színészi játék is inkább csak a napi szappanoperák szintjét idézi. Viszont az igényes sorozatjunkie-k kedvenceihez képest a Szulejmán immár évek óta imponáló – és jól dokumentált – nézettséggel, sőt komoly rajongótáborral rendelkezik a magyar tévézők körében, ami az előzőekben elmondottak ismeretében akár többszörösen is meglepő ténynek tűnhet.

Muhteşem Yüzyıl, azaz Dicsőséges évszázad – eredetileg ez a címe a 2011 és 2014 között leforgatott török sorozatnak, amely a legnagyobb török szultán, I. Szulejmán uralkodását beszéli el. „A sorozatban szereplő karakterek és események valós, történelmi ihletésűek” – olvasható a szöveg minden egyes epizód elején, s a magyar néző számára már az első évad érzékletesen körvonalazhatta, mit is értsen e felemás megfogalmazás alatt. Ott ugyanis felbukkant a történetben a duhaj és középkorú II. Lajos király, aki a török követek lefejezésével mintegy kiprovokálta a Magyarország elleni szent háborút. Szulejmánt „eltapossuk a birodalmával együtt” – fogadkozott a fél kézzel még eközben is egy rossz nőt ölelgető magyar uralkodó, aki Buda alatt tervezte eltemetni a többször is kölyöknek szidott szultánt (aki a valóságban persze tucat évvel volt idősebb a mi alig húsz esztendőt megérő árva Lajosunknál).

Mindez azonban, bár nekünk méltán fájhatott, igazából mellékes mozzanata volt a sorozatnak, mely világsikerét alkalmasint a történelmi kulisszák közé helyezett, dúsan burjánzó és tökéletesen szappanopera-kompatibilis intrikáknak köszönhette. A szultáni szeráj, s pláne a hárem világának túlfűtött, indulatoktól és érzelmektől telített légköre valóban ideális színhely egy ilyen sorozat számára, ahol ráadásul a feleségek nem egymás nyomában (VIII. Henrik, piha!), hanem egymás mellett, egymás riválisaiként jelennek meg a képernyőn.

Hürrem szultána, a nagy spíler oldalán persze ott leljük azért magát Szulejmánt is, aki Halit Ergenç alakításában (és a mesterségesen lemélyített hangú, a sajátjánál jóval komolykodóbb hangkaraktert teremtő Széles Tamás által szinkronizálva) maga a patetikus uralkodói póz. Minden gesztusa jelentőségteljes, szerelmi vagy atyai megnyilvánulásai és félelmes indulatkitörései egyaránt örökkön szultáni magaslatról hömpölyögnek alá. Az illusztratív – vagy másként: szegényes – játékmodor mindazonáltal korántsem csupán a szultán megszemélyesítőjét jellemzi, hiszen ugyanebben a szűk regiszterben tartotta barát-tanácsadói figuráját a nagyvezéri tisztségből a semmibe alábukó Ibrahim alakítója, Okan Yalabık (magyar hangja az olykor természetesebb hangadású, nagy rutinú Viczián Ottó), vagy épp az RTL Klubon még éppen csak tragikus végzete felé vonuló legidősebb szultánfi, Musztafa megformálója, a jóképű Mehmet Günsür (magyarul a kamaszosságból mostanában kiérő Czető Roland által megszólaltatva).

Színleg történelmi sorozatról lévén szó, a képi világ igényessége, gazdagsága és korhűsége is vizsgálandó lenne, ám nem tévedünk nagyot, ha e tekintetben a Szulejmánt Koltay Gábor Honfoglalásával vagy Sacra Coronájával rokonítjuk. Természetesen azzal a különbséggel, hogy a Szulejmán készítői számára már jóval több lehetőséget kínált a számítógépes animáció fejlődése, mellyel azonban a török sorozat alkotói nem túl kreatívan és nem is túl ügyesen éltek.

Hürrem és Mahidevran szultána párharca, s a megannyi más szerájbeli fondorlat mindazonáltal váltig leköti a nézőket világszerte, így Magyarországon is. (A szinkron készítőit azonban kevésbé, alighanem ezért fordul elő olykor, hogy azonos figurának két hangja is lehet, akár egyetlen epizódon belül is.) Az intrika, a szerelem és a történelem elegye török kiszerelésben is jól érvényesül, s őszintén szólva nincs is abban semmiféle minőségi aláereszkedés, ha valaki szerda esténként megnézi a Szulejmánt – közvetlenül a Barátok közt aznapi epizódjai után.