Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A MÁSIK ÉN

Jamie Cullum / VeszprémFest 2016
2016. júl. 20.
Aki dzsesszkoncertre ment, eleinte csalódhatott, hiszen egy túlmozgásos popsztárt kapott neonkék edzőcipőben. Aztán jött néhány váratlan fordulat. OROSZLÁN ANIKÓ KRITIKÁJA.
Bár úgy érzékeltem, hogy a sajtóban az idei VeszprémFest legtöbbet reklámozott sztárja Lisa Stansfield volt, az először Magyarországra látogató Jamie Cullum koncertjén is tisztességes tömeg gyűlt össze, az időjárás okán a Veszprém Arénában. Az esőhelyszín kissé gyengítette a (szabadtéri) dzsesszfesztivál hangulatot, a városperemi csarnok mégiscsak más, mint az óvárosi Szentháromság tér atmoszférája, nem is beszélve a hatalmas pezsgős-szmokingos VIP sátorról, ami mellett érkezéskor az ember kénytelen volt elhaladni.
 
A fesztiválon dzsesszénekesként aposztrofált Cullum saját elmondása szerint most inkább popműsort készült adni. Lemezein, karrierjében és egyéniségében is megfigyelhető az a törekvés, hogy ne ragadjon bele egyetlen stílusba vagy műfajba. Míg az első két albumon (Pointless Nostalgic, 2001, Twentysomething, 2003) több a dzsesszfeldolgozás, a sztenderdek, a későbbi lemezeken (Catching Tales, 2005, The Pursuit, 2009, Momentum, 2013) túlnyomó részt saját, poposabb szerzemények vagy pop-rock feldolgozások találhatóak. Slágerekké inkább az utóbbiak váltak, a veszprémi közönség összetételén pedig remekül látszott, ki szeretett volna minőségi zenét hallgatni, és ki vett jegyet inkább a show és az előadó miatt.
 
Cullum egyébként remekül ért a látvány- és a hangulatcsináláshoz. Az első négy szám alatt gyakorlatilag minden jól ismert (és elvárt) színpadi eszközét megmutatja: van zongorára taposás az I Get a Kick Out You-nál, és végtelenített pörgés a The Same Things, a Get Your Way, az I’m All Over It című számoknál. Az embernek az az érzése, hogy az előadó már az elején ellövi az összes puskaport, pedig a közönség reakcióit tekintve nagyon is egyértelmű: Jamie fel akarja pörgetni a nézőket, hogy aztán kedvére vezényelhesse, irányíthassa, az ujja köré csavarhassa őket. Villognak is a mobiltelefonok, sikítoznak a lányok, a popzene instant műfaj, gyorsan hat. Azon gondolkodtam, hogy ez a túlkompenzáltnak ható színpadi jelenlét vajon azért van-e, mert ezek egy popsztár felé támasztott elvárások, vagy mert egy arénakoncerten csakis ilyen jelölőkkel lehet hatásosan működni. Aggályaimat láthatóan kevesen osztották; miközben én azon gondolkodtam, hogy hol marad már a dzsesszes intimitás, bensőségesség és lírai hang, a közönséget csak percek választották el attól, hogy teljesen átadja magát a partihangulatnak.
 
A Singin’ in the Rain egyszerűsített, minimalizált, zongorával kísért szólófeldolgozásánál aztán megnyugodhattam; ez volt az első szám, ami minden manírtól mentesen, tiszta hangzásokkal szólt végre, és ezzel még a folyamatos nézőtéri ovációt is sikerült mérsékelni (igaz, kellett hozzá némi nonverbális közönségnevelés, hogy ne kísérje ütemes taps minden szám kezdetét). Cullum itt megvillantotta azt a képességét is, ami élő koncertjeit igazán különlegessé teszi (és ez nem a beatbox vagy a zongoráról ugrálás). Egyrészt hihetetlen zenei műveltségű előadóról beszélünk, aki nemcsak ismeri, de használja is a különböző zenei korszakok stílusait és műfajait a Broadway-songbooktól kezdve a rockon át a hiphopig. Másrészt (nem mindig feltétlenül dzsesszes) improvizációi nemcsak egy adott témára épülnek, hanem láncot alkotnak, egyik dallamból/szövegből következik a másik, harmadik, sokadik. Így lett a Singin’ in the Rainből egy szál zongorával kísérve Rihanna Umbrellája vagy Mike Posner I Took a Pill in Ibizájának jazz coverjéből az Alicia Keys Empire State of Mindja (New York) és a Drop It Like It’s Hot Snoop Doggtól; mindez olyan simán és észrevétlenül, mintha a több melódia egy lenne. Zenei szempontból ezek az igazán élvezetes és tartalmas pillanatok, a valódi dzsessz türelmes megértést igénylő, még kemény vonalaiban is finom és árnyalt zene, és Jamie Cullum ezt is tudja.
 

A koncert egyértelmű csúcspontja a Love for $ale című dal (a dollárjel a címben nem véletlen), ami Cole Porter klasszikusának Roots Manuva angol rapperrel feldolgozott elektronikus, dubsteppesített változata. Rapbetét híján, szordínós trombitaszólóval a hangzás inkább Miles Davis jazz rap korszakára emlékeztet (ld. a Doo-bop című lemezt). A közönség a sok pop után kissé megilletődik, Jamie viszont kisétál a nézőtérre, a kétértelmű dalszöveggel szédíti egy kicsit a hölgyrajongókat, majd visszafelé magával vonz egy kisebb tömeget a színpad előtti pici térbe (ülőkoncertről beszélünk). Innentől kezdve teljes az arénaérzés. Újabb slágerek következnek, a Mind Trick, a Don’t Stop the Music, a When I Get Famous és az All at Sea. Bár tempósabb popszámaiban viszonylag keveset zongorázik, az érzelmesebb, lassúbb melódiáknál kiderül, hogy nemcsak a trükkös technikához, hanem a harmóniához, a melódiához is ért. A legszebb pillanatok pedig mégiscsak azok, amikor komolyan veszi magát és kevesebbet mórikál vagy bohóckodik. A teátrális közönségénekeltetés és -ugráltatás persze nem marad el (Mixtape), úgyhogy közös flow-élmény után mindenki elégedetten, és selfie-kkel felszerelkezve távozhatott.
Jamie Cullum Veszprémben nem árult zsákbamacskát, az őt felkonferáló fesztiváligazgatóval megüzente, hogy popkoncerttel készült. A showelemek tudatos és talán túlzó használata megtévesztő, ahogy az is, hogy a legsikeresebb brit dzsessz-pop-crossover sztár ügyesen egyensúlyoz a ripacskodás és a minőségi szórakoztatás határán. Gesztusai nem kimódoltak, hanem spontánok, és ettől alapvetően szerethetővé válik az egész jelenség, a dzsesszerek pedig nyugodtan megbocsáthatják a popsztáros allűröket.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek