Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KELL, HOGY SÍRJ, ARGENTÍNA

Webber – Rice: Evita / Budapesti Nyári Fesztivál
2016. júl. 18.
Újra diadalmasan tért vissza a Margitszigetre az Evita. Andrew Lloyd Webber zenéjén nem fog az idő, az argentin elnökfeleség történetének többértelműsége pedig máig képes minket zavarba ejteni. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.
Mi tagadás, alapesetben bizony vajmi keveset gondolkodnánk Eva Perón pályafutásán és sorsán: Argentína roppant messze van tőlünk, s amikor "Santa Evita" First Lady, majd ráadásul alelnök lett Juan Perón oldalán, nekünk itthon jobban lekötötték a figyelmünket az államosítások, a padláslesöprések, a koncepciós perek meg a nagy születésnapok, Sztálin 70. és a legjobb tanítvány 60. születésnapja.
 
Sándor Péter
Sándor Péter
Ha nincs Andrew Llyod Webber és Tim Rice 1976-os – kissé meglepő – témaválasztása, akkor Eva Perónról (született Eva Duartéról) hozzávetőleg annyit tudnánk, mint a paraguayi Alfredo Stroessner vagy a chilei Augusto Pinochet nejéről, vagy legjobb esetben: mint Perón harmadik feleségéről, Isabelről, aki férje halála után szűk két évig még elnökösködött is, mielőtt hatalmát megdöntötték (amúgy épp ’76-ban, az Evita concept-album elkészítésének évében).
 
De hát szerencsénkre megszületett az Evita, s ahogy a világ, úgy az 1980-as margitszigeti hazai bemutató óta mi, magyarok is rég megtanultuk Eva Perón nevét. Az azóta eltelt három és fél évtized során pedig alighanem egyre többet megérthettünk abból, amit Webberék politikáról és manipulációról, a népbarát gesztusok és tettek kétarcúságáról, a hatalmi rendszerek és a vezetői karizmák sérülékenységéről eldaloltatnak ebben a musicalben. Egyre többet, de nem biztos, hogy eleget, s ez a vélelem most nem nemzetünk politikai érettségére, hanem szigorúan az Evita magyarországi előadásaira vonatkozik. Merthogy a magyar musicalkultúra terén történelmi érdemeket szerzett Miklós Tibor szövege felett nem csupán eljárt az idő (számos kis telitalálat dacára), de sokszor a fordítás hűsége is erősen kérdésessé válik, s ma már valószínűleg sokkal többet megértenénk (történelmi tapasztalatok meg miegymás okán) Rice azon fordulataiból, amelyekre Miklós Tibornak hajdan még csak megfelelő szava se lehetett.
 
Radnay Csilla, Egyházi Géza
Radnay Csilla, Egyházi Géza
A rendező-koreográfus Juronics Tamást nyilvánvalóan foglalkoztatja a fentebb emlegetett kétértelműségek regisztere, ez érzékletessé vált a július 8-i új margitszigeti bemutató estéjén. Huszadik századi diktatúra, s annak csúcsán egy erős és agresszív nő – egy ilyen rendezéssel idén már előállt Juronics, amikor a Radnótiban megrendezte Gozzi gróf Turandotját. Azzal a meghökkentő-félsikerű előadással nemigen tudott mit kezdeni még a színikritika sem, de az Evita szerencsére egyszerűbb, vagy legalábbis áttekinthetőbb képlet. A legelső és legutolsó jelenet szembeötlő sutaságaitól eltekintve nagyjából olajozottan zajlik az előadás, s a hazai musicaljátszás sztenderdjét hozó produkcióban néhány koreográfia és pár ötlet jól körvonalazza Juronics – hozzáadott értéknek tekinthető – lesújtó véleményét a politika világáról. Ennek legsikerültebb bizonysága a The Lady’s Got Potential gunyoros koreográfiája volt, míg Perón és katonatársai székfoglalós játéka (The Art of the Possible) már vitathatóbb színpadi kivitelezésben jelezte ugyanezt a rendezői ítéletet-és-grimaszt.
 
A címszerepben Radnay Csilla lépett fel, s ez a szereplőválasztás izgalmas Evitát ígért, hiszen Radnay énekhangját már több előadásban is megcsodálhattuk, színpadi létezésének – átütő nőiességében is – kissé tárgyilagos és nagyon tudatos jellege pedig már látatlanban is jól illett a felemelkedésén könyörtelen következetességgel fáradozó Eva figurájához. Ez utóbbiban, s persze Radnay megjelenésének eleganciájában nem is kellett csalódnunk, ám sajnos kiderült, hogy a szólam jelentős része túlságosan magasan fekszik a színésznő számára. A legnagyobb sláger szerencsére nem, de seregnyi más ponton a hang fájdalmasan kiélesedett és kényelmetlenné vált az előadó és a hallgató számára egyaránt.
 
Fotók: Budapesti Nyári Fesztivál
Fotók: Budapesti Nyári Fesztivál
A másik főszerep, Che megformálója, Sándor Péter viszont tökéletesen uralta kimerítően tartalmas szólamát: mondhatnánk, egészen komfortosan lakta be azt, már ha ez a jelző nem hatna oly furcsán e nyughatatlanságra összpontosított szerepalakról szólván. Sándor dinamikus színpadi jelenlétének és fiúsan engesztelhetetlen kiállásának sokat köszönhetett a produkció, mert így Che narrátori-ellenpontozói működése mögül sosem lógott ki a – máskor gyakran bizony ki-kikandikáló – dramaturgiai lóláb. A Juan Perón szerepére kijelölt Egyházi Géza életerős hangja ezúttal egy passzívnak ható figurát emelt az érdekesség alsó határvonaláig, míg a tangóénekes Magaldi kurta szerepében egy korábbi figyelemre méltó Che, azaz Bot Gábor hozta profin a maga kis paródia-slágerét. Szomorkás-életismerő balladájában kellemesen érvényesült a Perón ágyából kipenderített Török Anna hangja és csinossága.
 
A Szegedi Kortárs Balett és a Szegedi Nemzeti Színház tánckara a legtöbb esetben imponálóan tevékenykedett, ám pár ponton, így különösen ott, ahol a rendezés nem gondolt a földre eső röplapok vészes csúszósságára, bizony láthattunk néhány terven felüli botlást és esést. Jóval problematikusabbnak bizonyult azonban a kórus működése, főleg ott, ahol kórusszólisták megszólalására is sor került. Így például a Rainbow High oly emlékezetes, gyors és rövid kórusbeszúrásai jószerint teljesen eltűntek, s így a szám (ahol amúgy Bianca Imelda Jeremias legsikerültebb és kellően Lauren Bacall-hatású kosztümét láthattuk Evitán) egész egyszerűen elveszítette az alapkarakterét. Bár meglehet, hogy ebben az előadást korrekten levezénylő Koczka Ferenc karmesternek és zenekarának is volt érdemi felelőssége.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek