A szövegváltozat például valahol a kettő között táncol. Ami elhangzik a színpadon, az Vas István is meg nem is, mivel az ifj. Vidnyánszky Attila előadásainak szövegkönyvét jegyző Vecsei Miklós fordítóként, átdolgozóként, dramaturgként alaposan, de azért a felismerhetőségig szabta át az eredeti textus(oka)t. (Első hallásra az emblematikus fordulatok közül tán csak az „Országomat egy lóért!” maradt érintetlenül; igaz, először ironikusan, idézőjelek közé szorítva hangzott el a színpadon.) Vecsei szövege nem különösebben aktualizál, de hát épp ez a darab erre nem is nagyon szorul rá – eszembe jut egy interjú a nagy román rendezővel, akit arról kérdeztek, miért nem dolgozik kortárs szövegekkel, miért nem csinál harcias politikus színházat, mire értetlenkedve válaszolta, hogy vajon van-e annál politikusabb döntés, ha az ember III. Richárdot rendez? 

De vissza Gyulára: a napi politika kisszerű működése nem, a Jan Kott-i Nagy Mechanizmus mindent és mindenkit letaroló gépezete, meg a delikát színészi játék miatt a masinába rejtett, azt működtető emberek játszmái annál inkább érdeklik az alkotókat. A megfiatalított, leegyszerűsített, vagány (Gyuri meg Erzsi mellett feltűnik Ricsi is persze), a színházi helyzetre és a popkultúrára egyaránt lazán reflektáló, ám a kínálkozó gegeknek és jópofaságoknak sajnos túl sokszor ellenállni nem tudó szöveg (a „sólet – show lett” rímpárnak és társainak szívesen búcsút intenék) alapvetően passzol mindahhoz, amit látunk és hallunk ebben a nagyon vegyes benyomásokat keltő három és fél órában. 

A rendező melletti másik állandó alkotótárs, Kovács Adrián eklektikus, olykor túlságosan előtérbe tolakodó zenei világa a barokktól a rockig, a raptől a diszkószámokig sok mindent felölel. Ahogy az agyunkat és a fülünket, úgy a szemünket is gyorsan hozzá kell itt szoktatni az effektekhez: van ebben a gyakran ütős képekben fogalmazó színházban valami nagyon efemer és robbanásszerű; elsősorban harsány, dinamikus, mutatós akar és mer lenni, olykor – a bemutatón a többnyire dekódolhatatlan énekelt részekre gondolok – az érthetőséget is feláldozva a hatásosság oltárán. 

Sokféle, látszólag egymást kizáró dinamika építi az előadást: mintha a rendező a különböző generációk, játéknyelvek, színpadi eszközök széles tárházából kénye-kedve szerint, de alapvetően jó érzékkel válogatott volna. A legfeltűnőbb a produkció húzóneveit jelentő tapasztalt színészek és a végzés közeli állapotban lévő színi egyetemisták összeeresztése egy színpadra. Ennek óhatatlanul az lesz a végeredménye, hogy az öt főszereplő pompás pillanatokkal kínálja meg a nézőt, míg a körülöttük hömpölygő tucatnyi nagyhangú, feketenadrágos, többnyire félmeztelen fiatalnak csupán a tömeg hol hálás, hol hálátlan szerepe jut. Hálás, amikor az ország élén egymást random váltó garnitúrák tömbjeit kell megjeleníteniük, és hálátlan, amikor egy Shakespeare-nél a sokból ezért vagy azért kiemelkedő figura – pl. Buckingham vagy Hastings – a Gyulai Várszínház színpadán észrevétlenül beleszürkül a fekete seregbe. 

A figyelemre méltó szereposztás leginkább magától értetődő elemének Trill Zsolt III. Richárdját tartottam látatlanban is, látva meg pláne: az utóbbi néhány évben a megfelelő kezek között igen jó formáját mutató színészhez alkatilag nagyon illik a mindent és mindenkit bolonddá tevő zsarnok alakja. Hogy ez a Richárd az első perctől fogva szerepet játszik, azt sosem titkolja, márványból (?) való műpúpjával hadonászik és futkos, tud, vagy legalábbis úgy tesz, mint aki tud breakelni, máskor kacskalábú kripliként imbolyog, hogy aztán végül akrobatákat megszégyenítve másszon, ugorjon, és persze mindig győzzön. Ő a rendezője ennek a nagyszabású showműsornak, még arra is van gondja, hogy mikor milyen zene szólal meg, a nézőket meg játszópajtásainak tekinti. Trill Richárdja eredményorientált profi sportoló, akit a versenytársak valahogy sosem vettek komolyan; egyrészt ő valószínűleg akkor is edzett, amikor a többiek az éppen aktuális főnökkel buliztak, másrészt nem is lehetnek túl nagy ászok, ha nem tűnik fel nekik, hogy ez a fickó minden, csak nem nyomorék – se fent, se lent. Ő az, aki egy személyben mozgásba lendíti a szerkezetet, s aki körül egyre tágabb körökben kapnak helyet a kisebb-nagyobb csavarok és alkatrészek.

Ragyogó partnere a több szerepben is feltűnő Hegedűs D. Géza. Először látjuk Richárd naiv, gyermeteg, fogvacogós öccseként, a Towerba végleg távozó Györgyként, akit a börtönben eltöltött idő gyorsan bölcs felnőtté érlel. Később a regnáló Edwárd királyként találkozunk vele, aki miután egy frenetikus jelenetben összebékít boldog-boldogtalant, a szemünk előtt adja fel a harcot. Végül a cinikus Tyrrell, a tapasztalt bérgyilkos alakját ölti magára, aki a vár fokáról hajítja mélybe a két ifjú testvért, akik talán megszakíthatták volna az elátkozott kört. A szerepösszevonások beszédesek, a királyból bármikor lehet koldus, de a bérgyilkosban ott van a szintén vérmocskos kezű koronás fő is. 

És persze ott vannak a nők, akik közül itt a legfontosabb Edwárd király felesége, Erzsébet. Eszenyi Enikő alakítása akkor válik megkerülhetetlenné, amikor teljes gőzzel beindul a vérfürdő, és rájön, hogy ez a harc az utolsó vérig fog menni. Az addig csupán fiatal fiúk kíséretében előszeretettel le-föl flangáló királyné György halálhírét kőszoborrá dermedve hallgatja végig, és az arcán ott van az éjfekete jövő minden elképzelhető és akkor még elképzelhetetlen borzalma. Küzd, mert nem tehet mást, miközben pontosan tudja, érzi, hogy Richárddal szemben sem neki, sem másnak nincs esélye: az előadás egyik csúcspontja, amikor lánya sorsáról alkudozik vele a pózna tetejére felkapaszkodott szörnyeteg. Van persze más is, aki tisztán lát az udvarban: a Richárd fejéhez válogatott átkokat vágó, önmagából szó szerint kivetkőző Margit, akit Szűcs Nelli szigorú, félelmetes, a hétköznapi időn és téren kívüli alakként jelenít meg. Richárd nagyon korán megkapja Annát, majd meg is feledkezik róla: magas trónja szépen csillogó ékköve lesz a Trokán Nóra alakította lady, aki a rideg elutasítástól helyzete kényszerű elfogadásáig jut el rövidre szabott színpadi idejében. 

A második részére kifáradó, ötletelésbe fulladó gyulai III. Richárd fő tanulsága, hogy ilyen közállapotok között tökéletesen mindegy, hogy a két oldal közül melyik győz – már gondolok itt természetesen a York- és a Lancaster-házra. Ha lettek is volna ezzel kapcsolatban illúzióink, azokat bizonyosan lerombolja a rendezői szerepet Richárdtól kis időre átvevő Edwárd nagyjelenete, amikor az előadás vezérmotívumaként meghatározható, mert folyton emlegetett, de persze leginkább a hiányával jelen lévő békét ráerőlteti egymást vicsorogva ölelgető alattvalóira. „Elfelejtjük, ami volt” – hangzik el vagy tucatnyi alkalommal a dermesztően cinikus üzenet, mi meg ködös tekintettel tűnődhetünk azon, hogy miről is szólnak majd így a történelemkönyvek egy-két évtized múlva.