Ha horrorról van szó, James Wan ma bármit megtehet. Hiszen amihez ér, abból franchise lesz. Kezdte a Fűrésszel, ami évekre a torture porn, a kínzáspornó bűvkörébe lökte Hollywoodot, de Wan mosta kezeit, ő csak egy véres és ütős kamarathrillert csinált akkora csavarral, hogy az hét filmre is elég lett. Folytatta az Insidiousszal, amelyben a Poltergeistet gondolta újra, és a spielbergi családi horrornak adott új mitológiát, majd jött a nagy dobás, a Démonok között, az ördögűző Warren házaspár kalandjainak felmelegítésével, ami megint csak átrajzolta a hollywoodi horrortérképet: azóta szinte csak babás-démonos, természetfeletti horrorokra adnak pénzt Amerikában. Wan producerként is ilyenekben utazik, előbb a Démonok között ijesztő babája, Annabelle kapott teljesen felesleges saját mozit, majd David F. Sandberg első játékfilmje, az Amikor kialszik a fény készülhetett el Wan új cégénél, az Atomic Monsternél.

Sandbergé is Amerikába illő sikersztori, bár Svédországban indul, ahol az animációkkal és dokumentumfilmekkel foglalkozó rendező egyszer csak úgy dönt, horrorfilmeket akar csinálni. A svéd filmintézet nem ad neki pénzt, mondván, nincs elég tapasztalata, ezért fogja a kameráját és a feleségét, és elkezd a lakásukban két-három perces rövideket forgatni. Rögtön a másodikat benevezik egy versenyre, és a Lights Out körbefut az interneten: jelenleg 12,5 milliós nézettségnél tart a Youtube-on. A virálissá vált videóra James Wan is felfigyel, és ő már nem bizonyul olyan szűkmarkúnak, mint a svéd pénzosztók: ötmillió dollárt ad Sandbergnek, hogy megrendezze a frappánsan félelmetes rövidfilm egészestés verzióját.

A kisfilmre, ha azt mondjuk, ígéretes, még nem mondtunk semmit. Sandberg és felesége, Lotta Losten a legősibb félelmünkkel játszik el olyan természetességgel, mintha nem ez lenne a horrorfilmek legelcsépeltebb motívuma. Lefekvéshez készülődő nő kapcsolja le a folyosón a villanyt, a félhomályban fura tartású, kócos hajú nő bukkan fel. Felkapcs, a nő sehol. Villany le: megint ott áll. Le, fel, le, fel. A negyediknél már közelről bámul az arcába, persze, de az ijesztő hanghatás, az ócska jump scare elmarad. Maga az ötlet, a hangulat a félelmetes.

Hasonló pillanatok a nagyfilmben sem ritkák. Sandbergnek nemcsak ötletei vannak, de stílusa is: humortól sem mentes, fura, kizökkent atmoszférát teremt, amiben akkor mozog a legotthonosabban, ha csak sorolnia kell, hogyan lehet kijátszani a sötétséget. Alulvilágított, gyertyafényes sarkokkal, feltekerhető zseblámpákkal, hol felizzó, hol elsötétülő utcai neonvilágítással fakaszt félelmet. Amelyik fényforrás nem bukkan fel a Lights Outban, az nem is létezik. A szörny ellen persze nincs mit tenni, hiába sebzi a fény, ha jó villanyszerelő, és bármikor képes lecsapni az áramot az egész házban.

Van egy jó csavar a sztoriban: a démon nem az élénk képzeletű kisfiú, hanem az édesanyja fejéből pattan ki. Sophie zavart lelkű nő, depressziójával pszichiátrián kezelték, esténként a szekrényben bujdosó barátnőjével beszélget. A barátnő azonban nem jóindulatú szellem: a fiút, Martint, és pár éve elköltözött nővérét, Rebeccát is szereti ijesztgetni. Az ütős kezdés után viszont bukik a színvonal, mert Eric Heisserer, aki a Végső állomás 5 mellett a Rémálom az Elm utcában és A dolog remake-jét írta, zsákutcába viszi a történetet. Amikor motivációkat és háttérsztorikat vázol, ugyanazokat a nonszensz kliséket húzza elő elmegyógyintézetekről és kísértetekről, amiknek már legalább harminc éve lejárt a szavatossága.

A film a gyászról is akar mondani valamit, de bár ne tenné. Kísértetiesen hasonlít ugyanis az utóbbi idők egyik legjobb horrorfilmjére, a Babadookra, de hiányzik belőle minden, ami Jennifer Kent debütálását zseniálissá tette. Mindkét film metaforikus szörnyet léptet fel: ott a feldolgozatlan gyász, itt a feldolgozatlan depresszió ölt démoni alakot, de míg a Babadook mélyre ásott a férjét gyászoló anya és a hiperaktív kisfia fejében, és lépésről lépésre fordította le horrortoposzokra a pszichológiai folyamatot, az Amikor kialszik a fény egy pillanatra sem veszi fel az anya nézőpontját, nem les be a gondolataiba, az érzéseibe. Sophie ellenszenves figura marad, aki mentális betegségével veszélybe sodorja gyermekeit, és ezt még csak nem is tudatosítja magában. Sandberget, Heisserert nem érdekli a depresszió pszichológiája, a párhuzamot inkább csak odakenik a filmbe. Így a filmvégi fordulat sem okoz döbbenetet.

Mint az sem, hogy Wan Sandbergre bízta az Annabelle második részét. Megérdemli, mert tehetséges rendező, de ha történetet kell mesélni, akadnak bizony hiányosságai. Az ötlet itt is jobb volt, mint a végeredmény, amiért a gazdaságos játékidő kompenzál: a túlhúzott Démonok között 2–vel szemben a Lights Out stáblistával együtt 81 perc, nincs idő megunni sem. Igaz, a rövidfilm még rövidebb, és a hatása is nagyobb. Három perc, játékos horror, ami ELMŰ-reklámfilmnek sem utolsó: pár napig tuti, hogy csak felkapcsolt lámpánál fogunk aludni utána. És még csak moziba sem kell menni érte.