Franz Xaver Kroetz: Kívánsághangverseny / Wiener Festwochen 2016
2016.07.21.

Mi marad a színésznek, ha testét kíméletlenül közszemlére tesszük, elvesszük tőle a szöveget, megfosztjuk a partnerektől, de még a nézőkkel való közvetlen kommunikációtól is? Nagyon sok, kevés híján maga az élet. Vagy tán kicsit több is annál. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Franz Xaver Kroetz 1971-es Kívánsághangversenye a szerző magyarul elérhető vékonyka drámakötetében is alig tizenhárom lap, ráadásul az is „csak” instrukció, semmi más. A szöveg nélküli dráma, mert hogy valódi drámát tárgyaz a szöveg, nincs okunk kétségbe vonni, egyszerre béklyózza meg a vele foglalkozó alkotókat és ad nekik végtelen szabadságot. A magyarországi színházi emlékezet mégis alig tud megnevezni színésznőt, aki megelevenítette volna az élete kiszámítható és mechanikus ismétlődését csupán egyetlen alkalommal megakasztó Rasch kisasszony utolsó estéjét. Igaz, aki meg igen, az meg korántsem véletlenül a crème de la crème-hez tartozik: a nyolcvanas években Molnár Piroska (rendező: Horváth József) és Csákányi Eszter (r.: Ács János) játszotta, jó tíz éve meg Szirtes Ágival volt tervben a Katonában, Bodó Viktor rendezte volna; kár, hogy nem valósult meg. Ennyiből kiderülhet, hogy egy nagy színésznő és egy erős rendező találkozása szükséges a sikerhez: a Bécsi Ünnepi Hetek műsorán jókora sikerrel szerepelt előadásban, a varsói TR Warszawa és a krakkói Teatr Laznia koprodukciójában ez megvalósult.

Aki kicsit is ismeri az Európa-szerte jegyzett fiatal litván-amerikai rendezőnő, Yana Ross szubverzív olvasatokat mozgósító, minden esetben jelentékeny nézői és kritikai visszhangot kiváltó munkásságát (ld. pl. a stockholmi Ványa bácsiról írott kritikánkat – a szerk.), sejthette, hogy a rendező nem elégszik majd meg a még oly egyértelmű drámaírói instrukciók hűséges színrevitelével. És így is lett: Ross egy egyszerű, ám hatásos ötlettel hozza borzongató közelségbe a kereteiben ötven éve és ma is egyformán játszódható, történet nélküli történetet, új, meggondolkodtató jelentésrétegeket emelve a játékba. Annak ellenére, hogy az utolsó percektől eltekintve az előadás egyetlen élő szereplője nem vesz közvetlen tudomást az őt figyelő közönségről, a Kívánsághangverseny mégis több szinten gondolkodik a néző szerepéről. Ismeretlen ismerősökként egymást kerülgetjük, egymással mérkőzünk, hogy jobban lássuk egy embertársunk életének utolsó pillanatait. 

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
A színházterembe lépve tágas, négyzet alaprajzú lakás tárul elénk: előszoba, konyha, nappali, fürdőszoba és háló – pont, mint otthon. A talajszinttől kissé megemelt magasságban falak nélküli, minuciózus pontossággal berendezett lakóhely ez, amit négy oldalról állhatunk körbe. Simona Biekšaitė tere aprólékos hiperrealizmusa miatt – az osztrák nézők jól láthatóan örömmel nyugtázzák, hogy Rasch kisasszony olyan termékeket és tárgyakat használ, olyan reklámújságokat lapozgat, amiket ők is forgatnak nap mint nap – lesz szürreálissá: mintha egy közepesen vastag pénztárcájú, tisztes polgárokra számító bútorcég gondosan összeállított katalógusát látnánk 3D-ben, ugyanakkor a hely mégsem kelt rideg vagy művi benyomást. 

A színház előterében a rendező arra biztat mindenkit, hogy az előadás alatt mozogjon, foglalja el a teret, és nem véletlenül, hiszen Rasch kisasszony – hozzánk hasonlóan – hol kiszámítható, hol szeszélyes rend szerint jár-kel, tesz-vesz otthonában, nincs egyetlen rögzített, „tuti” nézőpont: ahogy a jobb múzeumokban a szobrok körüljárhatóak, ugyanúgy az emberkiállítás főszereplőjét is minden oldalról megvizsgálhatjuk. Vagyis megcsodálhatjuk, és bár jogos lenne a kérdés, hogy mi csodálnivaló van egy tökéletesen hétköznapi, már-már kínosan banális életen, de hát Kroetz színpadi valósága nagyon rímel Jelinek meg Bernhard világára, ahol éppen ebből a korlátolt kicsinységből bomlik ki végül valami rettenetes. Valahogy úgy, mint itt, leginkább Danuta Stenka végtelenül koncentrált, mindenestül lenyűgöző játékának köszönhetően.


Rasch kisasszony a következő nyolcvan percben nem csinál semmi különöset az égvilágon, valós időben, sok ezerszer megismételt forgatókönyv szerint hajtja végre napi rutinját, a záró aktustól eltekintve. A bejárati ajtónál félig előredőlve áll, amikor megérkezünk. Két karján táskák, kezében a postája, ami főleg reklámújságokból áll, ő maga lélegző szoborrá dermedve várja, hogy mindannyian elfoglaljuk ideiglenes helyünket a működő technikai berendezésekkel is felszerelt pódiumlakás körül, hogy aztán az élő gépezet jól ismert körútjára indulhasson szigorúan kijelölt territóriumán. Elpakolja a bevásárlást, otthoni ruhát vesz, kézzel kimossa, majd megszárítja a harisnyáját, elindítja a mosógépet, az arcán kezelésbe vesz egy pattanást. Szemet szúr, hogy a lakásban minden tárgynak szigorú, elvágólagos rend szerinti helye van, kényelmetlen látni, hogy sehol egy porszem vagy koszfolt. Közben a háttérben megy a tévé, benne Kim Kardashian és Kanye West 2014-es esküvőjének felvételei. Életpótlék ez a javából: ha nincs saját családod, legalább a műcelebek műboldogságából részesülhetsz, ráadásul főműsoridőben. 

Lassan ideje megvacsorázni, a precíz előkészületek aláfestéséhez a rádió kívánságműsorát választja az asszony. Fiktív, főleg nőktől érkezett leveleket olvas be egy jól ismert hang (a lengyel és osztrák változatban is az alkotók egy-egy helyi rádiós legendát nyertek meg, akik örömmel működtek közre), szerelmesek egymásra találása, boldog családok története, és hasonló, egyszerre nyálas és ironikus sztorik, amiket a nő, épp úgy, mint a közéjük szúrt slágereket, odaadó figyelemmel, ám különösebb érzelmi reakciók nélkül hallgat. Így marad ez egészen Leonard Cohen I’m your man című számáig, amikor valami megváltozik, az arca, a tekintete hirtelen más lesz, Cohen szuggesztív, sötét, az itt hangsúlyosan ábrázolt átlagost és normálist (?) jócskán meghaladó hangja betalál, a nő mintha rádöbbenne valami fontosra a saját életével kapcsolatban. A homlokzaton azonban még nem látni repedéseket, hiszen évtizedek munkájával épült fel a szolid konstrukció, amin egy búgó férfihang nem üthet rést. Az egész előadás figyelni tanítja a nézőt, hiszen itt minden apró részlet jelentéses lesz: utólag jövünk rá, hogy az is, amikor Falco azt énekli az utolsó zenés blokkban, hogy „muss ich den sterben, um zu leben?

Fotók: Klaudyna Schubert. A képek forrása: Wiener Festwochen
Fotók: Klaudyna Schubert. A képek forrása: Wiener Festwochen 
Rasch mániákus vonzódása a mások életéhez a következő, Ross által betoldott fejezetben éri el csúcsát. Kroetznél még szőnyeget csomóz a nő, és a rendezőnek igaza van: ez 2016-ban egy lengyel/osztrák/bármilyen középosztálybeli egyedülálló asszonynál aligha közelítene a felépíteni vágyott realitáshoz, így aztán a nő laptopja elé ül, és a Sims nevű online stratégiai játékba merül. Minden idők egyik, ha nem legnépszerűbb életszimulációs játékában a játékos egy komplett világot felépíthet, ahol az általa és mások által létrehozott virtuális embereknek ugyanolyan testi vagy szociális szükségleteik vannak, mint hús-vér megfelelőiknek: lakást vagy akár házat is építhetünk virtuáliában, aminek különböző helyiségeiben kétdimenziós alteregóink olyasmit is megtehetnek, amit mi sosem mernénk bevállalni. A Sims bizonyos értelemben megint az ember korlátairól és lehetőségeiről, valóság és fantázia ütközéséről-egybefolyásáról beszél, ezért remek találat Ross részéről. A jóképű, erős férfiak és a csinos, kihívó nők rajzolt bárányfelhők meg digitális paloták falai között szeretik és űzik egymást, úgy, ahogy az Rasch kisasszonnyal soha nem fog megtörténni.

A hosszadalmas utójáték ennek a „sohasem”-nek a színpadi akciókra fordítása: a lefekvéshez készülődő nő elmúlt egy órában egyre sűrűsödő, megmagyarázhatatlan szorongása kézzelfoghatóvá válik. Ismerős az érzés, amikor minden rendben van, valami mégsem stimmel. Az asszony felkel, mászkál a lakásban, a pótcselekvéseket újabb pótcselekvésekkel tetézi egészen addig, míg egy pezsgősüveg és egy doboz altató nem kerül a keze ügyébe. Egyszerre megmosolyogtató és borzongató, ahogyan a pedáns Rasch végigolvassa a gyógyszer kilométer hosszan sorolt mellékhatásait, majd azt teszi, ami felől kétségünk nem volt, hogy meg fogja tenni.

A nagynevű lengyel színésznő, Danuta Stenka főleg azért remek, mert nem könnyeztető melodrámát játszik. Rasch kisasszony öngyilkossága pontosan ugyanúgy része ennek az általa kreált és gondosan karbantartott világnak, mint privát valósága többi, katonás sorba állított eleme. Feszítő ellentmondás oldódik itt fel: az este úgy nő megismételhetetlenné az asszony életében, hogy eközben tökéletesen belesimul a nagybetűs Rendbe. Utolsó pillantásával döbbenetes dolgot üzen nekünk, nézőknek: hát tényleg képesek voltunk és vagyunk itt és így élni?