Hol vagyunk már attól, amikor Selina Meyer (Julia Louis-Dreyfus) az első évadban a joghurtos fagyitól hascsikarást kapott, majd a hasmenéséből fakadó poénokkal volt tele a fél órás epizód második része! Az alelnök (címszereplője egyébként már a harmadik évadtól az Egyesült Államok első női elnöke) minden szezonjával egyre több emberi drámát mutatott, és – figyelembe véve az abszurd fordulatokat produkáló aktuális világpolitikát – egyre pontosabb és kíméletlenebb képet festett korunk királyairól, királycsinálóiról és hatalmi játszmáiról.
Emlékeztetőül: az ötödik évad kiindulópontja egy alkotmányos nonszensz; Selina az elnökválasztáson remizett az ellenlábas jelölttel, így a stábja (lévén nem bírná a hölgy büszkesége) megpróbálja megakadályozni, hogy az alelnöke, Tom James (Hugh Laurie) legyen az elnök. Ezért a szavazatok újraszámlálását kérik Nevadában; sőt a jobb esélyeket biztosítandó még az ügyefogyott fehér házi bennfentest, Jonah Ryant (Timothy Simons) is elindítják New Hampshire képviselői székéért.
Eközben Selina magánéletében is számos váratlan fordulat áll be: meghal az anyja; a lánya, Catherine (Sarah Sutherland) ráébred, hogy leszbikus; Selina pedig összejön az egyik befolyásos bankvezérrel (John Slattery). Ez utóbbi életesemények persze csak abból a szempontból érdekesek a számára, hogy miként befolyásolják a népszerűségét – a negyedik részben (Mother), az egész szezon egyik legmegrázóbb epizódjában, egészen fájdalmas, hogyan építi fel főszereplőnk sablonos gesztusokból és szófordulatokból azt a képet, amit szerinte a közvélemény elvár a gyászoló gyermektől, miközben valójában egyedül a nevadai választás részeredményei izgatják. De ez lényegében minden megnyilvánulására, beszélgetésére is igaz: nincs olyan helyzet, amiből ne tudná kivágni magát valamilyen panelszerű, de sokatmondónak hangzó dumával, vagy egy bájos, pajkos mosollyal – vitathatatlan, hogy tehetségesen és gátlástalanul használja fel és ki a személyes vonzerejét is, és roppant jól áll neki az ujjatlan ruha és a Manolo Blahnik.
 Jelenetek a sorozatból |
Selina Meyer nem államfő, csak egy dörzsölt politikus: cinikus, narcisztikus, hataloméhes; olyasvalaki, akit nem érdekelnek az emberi sorsok, csupán a szavazatok. Nyomot akar hagyni a történelemben, de azt sem világjobbító szándékkal, hanem, hogy a saját nimbuszát növelje: emlékezzen rá majd az utókor egy jelentős esemény/törvény apropóján.
És épp az előbbi példák miatt a sorozat az ötödik szezonra eléri azt a nézőnél, hogy Selinát, akit két évaddal korábban még kiröhögtünk, most megsajnáljuk. Jobban mondva, elkezdjük szánni azért, hogy mennyire üres, felszínes, gyerekes; hogyan hárítja folytonosan a felelősséget; mennyire nem létezik más az életében, csak a hatalom; hogyan remeg és tesz meg azért szó szerint mindent (megy le akár kutyába is, ha kell). Hiszen a szavazatok, a népszerűségi index növekedése a valódi szeretetet jelenti és helyettesíti a számára: nem a saját lánya, Catherine anyja ő, hanem az Egyesült Államoké, ezért is várja el az utóbbitól a feltétel nélküli odaadást. (Ebben az évadban arra is megkapjuk a pszichológiai magyarázatot, hogy miért lett az elnöknő olyan, amilyen).
Selina személyes, és persze saját maga előtt soha el nem ismert drámája a sorozatnak azonban csak az egyik, igaz, patológiai szempontból roppant izgalmas és szórakoztató rétege. A másik, ugyanilyen fontos jellemzője az amerikai politikai élet szereplőinek, a nagyhatalmi játszmáknak állított görbe tükör, az a gyilkos szatíra, amely megmutatja, milyen kicsinyes indokok, kavarások, pillanatnyi hangulatok húzódnak meg egy-egy olyan döntés mögött, amely képes akár milliók életét is befolyásolni.
 |
Míg Selina alakja az első, könnyedebb hangvételű évadokban egyértelműen az alaszkai szenátorra, Sarah Palinre hajazott (emlékeztetőül: a 2008-as kampány alatt John McCain alelnök-jelelöltjeként sokkolta a hölgy Amerikát és a világot); amióta Selina a sorozatban elnök lett, egy személyben testesíti meg az összes abszurditást, amit a nagyhatalmú politikusokról a szavazópolgár eddig is sejteni vélt. Jó példa erre az ötödik évadban a „mini Brexit”, vagyis a Kína elleni szankció, amelynek előzménye, hogy Selina véletlenül megosztja az egész világgal a barátjának szánt szextextjét a Tweeteren. Kármentésként a stábja ezért úgy dönt, megvádolja a kínai hackereket, így az elnök az ellenzék nyomására végül kénytelen gazdasági szankciókat életbe léptetni az ázsiai ország ellen, bedöntve ezzel a hazai tőzsdét. De ugyanilyen abszurd Jonah Ryan indítása is New Hampshire-ben: a férfi szenátorrá választása bizonyítja, kellő anyagi áldozattal és egy jó kampánystábbal a királycsinálók lényegében bárkit képesek „megkoronáztatni”.
Hogy húsbavágóan ismerősnek érezzük azt, amit a képernyőn/monitoron látunk, nem csupán annak köszönhető, hogy az aktuális politika simán produkál olyan eseményeket és figurákat, amelyek/akik Az alelnök szüzséjébe is elférnének. A kézikamerás felvételek (az ötödik szezon kilencedik epizódja, a Kissing Your Sister végig egy ál-dokumentumfilm, vagyis mockumentary) a cinema vérité stílusát idézik (olyan érzésünk van, mintha az eseményeket kilesné egy kamera, vagyis a forma külön ráerősít a bennfentesség, így a realitás érzetére).
Lehet, hogy az egyik legszórakoztatóbb komédiasorozatként Az alelnök eredetileg egy brit széria, a 2005 és 2012 között a BBC-n bemutatott Kormányrúdnál amerikanizált változata, és mint ilyen, hemzseg a bonyolult amerikai választási rendszerre jellemző utalásoktól, de tipikus, hataloméhes és gátlástalan figuráival a magyar néző számára nagyon is ismerősnek tűnhet. Amerikáról szól ugyan, de akár nálunk is játszódhatna.