Milo Rau – International Institute of Political Murder: The Dark Ages / Holland Festival, Amszterdam 2016
2016.07.06.

Hogy az ember sárkányfog-vetemény, talán ez a legfontosabb tanulsága ennek a szigorú formában megtartott, intenzív és kimerítő, mégis minden pillanatában felvillanyozó estének. A svájci Milo Rau müncheni előadása Amszterdamban vendégeskedett. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA, 2. RÉSZ.

Az egyesült Európáról, illetve az óhajtott (tényleg? még ma is?) egységnek egyszerre jelenvaló történelmi lehetetlenségéről és szükségszerűségéről beszél a Residenztheaterben 2015 tavaszán bemutatott The Dark Ages. A címbeli kifejezést a történetírók a sötét(nek gondolt) középkor kapcsán használták valaha, Milo Rau azonban minimalista kíméletlenséggel, már-már rögeszmésen mutatja meg, hogy a sötét idők nem ezer vagy ezerötszáz esztendővel ezelőtt, hanem hetven, huszonöt vagy éppen egy éve formálják és határozzák meg világunkat és gondolkodásunkat. 

A Rau által alapított International Institute of Political Murder 2007-es születése óta figyeli és értelmezi a választott témához mérten folyton átalakuló, mégis könnyen azonosítható eszköztárral, kultúrákon és földrajzi határokon átnyúlva azt, hogyan (nem) képes az emberiség a legkülönbözőbb konfliktusokat kezelni. Dokumentarizmus és az új médiumok invenciózus használata, civil szereplők bevonása és történelmi traumák „újrajátszása”, tudományos módszertan és fiktív keret jellemzi Rau színházon kívüli inspirációkat is bőséggel magába szívó színházát. Innen nézve nyilván bátornak és belemenősnek kellene nevezni, hogy az elmúlt évtizedben a Ceausescu-házaspárról épp úgy készített előadást, mint Anders B. Breivikről vagy a ruandai népirtásról, miközben ha a színház dolgáról gondolkodik az ember, alighanem ez lenne a természetes. 

A 2014-es The Civil Wars, melyben színészei az apákhoz fűződő viszonyukról beszéltek a színpadon, Milo Rau Európa-trilógiájának az első darabja volt. Rá egy évre készült el a folytatás The Dark Ages címmel, melyben az előzőhöz hasonló keretezésben mesél(tet) el öt élettörténetet úgy, hogy az öt, átlagosan harminc-harmincperces tematikus fejezetben (Az oltalomkeresők, A sötét évek, Esszé a gonoszról, Élők és holtak, Szép új világ), az öt szereplő a máshol, máskor szerzett, összességében mégis kísértetiesen hasonló tapasztalatait mondja jó két órán át. Például arról, milyen idegennek és kitaszítottnak lenni, hogyan lehet túlélni háborús időkben, miért siklanak ki az emberi kapcsolatok a bennünk élő rossz miatt, vagy hogy mitől válik közös kötelességünkké az emlékezés. Mint látni fogjuk, az öt kiragadott sors talán nem is lehetne ennél különbözőbb, az eltérő életkoroknak, nyelvi, vallási, szociális és kulturális háttereknek nem is az ütközése, inkább problémátlan egymásra rétegződése, egymásba simulása az, ami meglepi a nézőt, így fenntartja a figyelmét. Meg persze azok a kellő érzékenységgel feltárt, gondosan beazonosított pontok, amikor váratlanul megszűnnek a különbségek, mi pedig anélkül, hogy bárki a szájunkba rágná az egyetlen igazságot, észrevesszük az egyedi históriákban megbúvó általánost. 

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Mi már csak tudjuk: az emlékezésnek van hivatalos, államilag támogatott és rögzített módja, aminél mondhatatlanul értékesebb az, ahogyan a résztvevők és túlélők beszélik el a saját, vállaltan szubjektív és korlátozott nézőpontjukból az átélt eseményeket. Rau öt alkalmi színésze közül négy egyébként is színész vagy színházi ember, az ötödiknek meg olyan foglalkozása van, amiből egy jó drámaíró remekművet írna: ő boszniai tömegsírok áldozatainak azonosításával foglalkozik. Szerencsére (?) az életnél nincs jobb színműíró, és az elhangzó szöveget a szereplőkkel közösen jegyző és két dramaturggal megdolgozó Milo Rau ezt pontosan tudja. 

A színházterembe lépve szokatlan kép fogad minket: sok méter magas, szürkére festett monumentum részlete magasodik előttünk, talán egy kolosszus épülő talapzata, esetleg valamelyik kedves vezető mauzóleumának egy szelete? Miután elhelyezkedünk, az addig a masszív díszletelem takarásában üldögélő, de jól látható szereplők fogják, és elforgatják a hivatalos emlékezés gigantikus kellékét, megmutatva, mi van „belül”. A továbbiakban változatlan színpad felső része óriási vetítővászon, a beszélő fejeket itt látjuk majd kivetítve, alul pedig otthonosan kaotikus dolgozószoba, a maratoni történelemóra helyszíne. A falon képeslapokkal, fényképekkel meg Radovan Karadžić „wanted” feliratú portréjával kidekorált faliújság, középen Európa-térkép, egy könyvesszekrény irattartó mappákkal, néhány asztal meg szék. A szereplők kamerával veszik egymást, olykor dokumentumokat mutatnak a kamerának, de a főszerep itt a szövegé, nem a képeké. Míg egyikük beszél, a többi odaadó figyelemmel hallgatja, a játszók között közvetlen interakció vagy dialógus nincs, kapcsolatuk mégis élő, akkor nevetnek, amikor mi, és akkor homályosodik el a szemük, amikor nekünk. A történetek közben bevezető, majd összekötő és aláfestő zeneként a szlovén kultzenekar, a Laibach muzsikája szól, akik Rau kérésére készítettek egy feldolgozást az Each Man Kills the Thing He Loves című számból.

Fotók: Thomas Dashuber. A képek forrása: Holland Festival
Fotók: Thomas Dashuber. A képek forrása: Holland Festival
A szereplők történetei közül jó néhány hosszú időre a nézővel marad. A bosnyák Sudbin Musić felütésként egy házivideót játszik be, amin egykori szomszédja esküvője látható. A képsorokon szereplők ma már egytől egyig halottak, a videón látható boldog férj holttestét Sudbin találta meg és azonosította egy tömegsír legalján. És nem csak az övét: saját apjának maradványait az udvarukon lévő kút mélyén találja meg sok évvel azután, hogy a csetnikek kegyetlenül kivégezték a férfit. A második világháború végén még kisgyermek Manfred Zapatka arról beszél, hogy a családja (és még sok millió német) számára a felszabadulás valójában totális vereség volt: menekülniük kellett, és a háborúban megcsömörlött ismerősök és ismeretlenek rosszabbul bántak velük, mint a kutyákkal. 

A szerb Sanja Mitrović elmeséli, ahogy a délszláv háború kitörésekor semmivé foszlott egy idilli állapot: hirtelen gyanús lett a nemzetisége miatt, és ez az élmény évtizedekkel később is meghatározza gondolkodását. Az Amszterdamban és Brüsszelben élő nő alig jár haza, barátaival külföldön találkozik, mintha szándékosan vágná el saját gyökereit. Valery Tscheplanowa a tatárföldi Kazánból, a Volga mellől indulva hosszú utat tett meg: Berlinben a Deutsches Theater tagja lett, ahol Dimiter Gotscheff fedezte fel a kezdetben bábszínházzal foglalkozó színésznőt. A szarajevói Vedrana Seksan arról beszél, hogy három éven át a fürdőszobájukban kellett élnie a bátyjával, mert anyjuk valamiért meg volt róla győződve, hogy ott biztonságban vannak a bombázásoktól. Ebben igaza is lett: a fiútestvért a háború legvégén ölte meg egy eltévedt srapnel. Ő mesél arról is, hogy amikor már egyáltalán nem volt mivel fűteniük, Tito életrajzát akkor sem tüzelték el. 

Milyen egyszerű is ez: csak ülnek és mesélnek! Nincsenek fölös indulatok, nincs düh és harag, ami korántsem jelenti azt, hogy érzelemmentes beszámolókat hallgatnánk, inkább az efemer jelenségekből lepárolt esszenciát kapunk. Ez a színház nem akar forradalmat kirobbantani, helyette a rezignált szembesítés mellett teszi le a voksát. A néhány perces, jól lekerekített történetek így lesznek élesre exponált pillanatfelvételek a lassan süllyedő kontinens elmúlt évtizedeiből.