Tania El Khoury: Gardens Speak / Holland Festival 2016, Amszterdam
2016.07.05.

Nem fárad és nem enyészik: a jövőre 70. születésnapját ünneplő, a holland fővárosban minden júniusban megrendezett Holland Festival 86 ezres nézőszámával látogatórekordot döntött idén. Kétrészes írásunkban két politikus előadást ragadunk ki a zavarba ejtően gazdag kínálatból. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA, 1. RÉSZ.

Hogy a második világháború után elindult nagy fesztiválok (Edinburgh, Avignon) közül a Holland Festivalé miért különösen vonzó modell, azt már több ízben megírtam. Egy amúgy is pezsgő kulturális élettel rendelkező városban egy majd’ egy hónapon át tartó, hangsúlyozottan összművészeti programsorozatot az itt élőkkel szorosan együttműködve megrendezni, és a fesztivál és a város közötti lehetséges kapcsolódási pontokat feltárni és használni önmagában sem csekélység. Ráadásul úgy tűnik, hogy a három éve kinevezett, a fesztivál művészeti irányítását aktívan a 2015-ös kiadás óta kézben tartó Ruth Mackenzie odaadó figyelemmel követi, mi és miért történik most Európában és a világban, és olyan művészeket hív meg, akik érvényes kérdéseket tudnak feltenni a szerteágazó témával kapcsolatban. Idén tematikus blokkot kaptak az Európa széleit vizsgáló alkotók, éles határhelyzetek, történelmi traumák, politikai konfliktusok kerültek több előadás középpontjába. Meg persze az ezekre vetített személyes történetek: a következőkben két, ezekkel dolgozó produkciót mutatok be röviden. 

„2011-ben, a szíriai felkelés kitörése után néhány hónappal láttam egy fényképet. Egy szír anyát ábrázolt, amint a halott fiának sírt ás a saját kertjükben.” Tania El Khoury, a London és Beirút között ingázó, több műfajban otthonosan mozgó fiatal libanoni művész kezdi ezzel a mondattal a Gardens speak (Beszélő kertek) című hanginstallációjához készült, az előadás szerves részévé váló vékonyka kötetbe írt előszavát. Ez a kötet tartalmazza annak a tíz szíriai mártírnak a történetét leírva, melyek közül a néző-résztvevő egyet-egyet meghallgathat a bizarr és emlékezetes, alig negyvenperces túra során. 

De előbb a háttérről, ami bizonyos fokig izgalmasabb a végeredménynél: 2011-ben a máig hivatalban lévő szír elnök, Bassár el-Aszad diktatórikus rendszere ellen felkelés tört ki, amire ő kínzásokkal, kivégzésekkel, a korábbinál is brutálisabb elnyomással válaszolt. Tania El Khoury 2013-ban azért kezdett el dolgozni művészeti projektjén, hogy ne merüljenek feledésbe a rezsim által meggyalázott és meggyilkolt polgárok történetei. Akik hangsúlyozottan átlagemberek voltak, olyanok, mint te vagy én, egyszerű vágyakkal és hétköznapi örömökkel, kis és nagy fájdalmakkal. Nem akartak mást, csak szabadságot, jólétet, családot, ám egy mesterlövész golyója vagy egy eltévedt bomba nem hagyta, hogy álmaik valósággá váljanak. Róluk beszélnek és értük szólalnak meg a kertek. 

A művész több társával kezdte el összegyűjteni és diktafonnal rögzíteni a hozzátartozó túlélőknek a halott családtagról szóló történeteit, eközben mindegyik mártír szociális, családi hátterét is igyekeztek feltérképezni, megérteni, és a később a felvételeket írott, egyes szám első személyben elmesélt szövegekké alakítva azt érzékeltetni, hogy melyikük miért nem volt képes a rezsim kiszolgálójává válni. 

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
A tíz történetet végigolvasva feltűnik több hasonlóság: a mesélő halottak mind (legfeljebb) húszas éveik közepén-végén járnak, és bár Szíria különböző kisebb-nagyobb városaiban éltek, mindannyian izgatottan és várakozással tekintettek a még csak most kezdődő életükre, hazájuk várva várt megújulására. Mindegyikük beszél rejtett vagy nagyon is nyíltan vállalt politikai nézeteiről: egytől egyig a demokratikus eszmék hívei voltak. Ki szóval, ki tettel, ki csak gondolatban, volt, aki tüntetésekre járt közülük, vagy a Youtube-ra töltött fel a forradalmat támogató videót. A törődött, fáradt embereket is azonnal mozgósító fordulópontként említik, amikor a forradalom második évében a rezsim emberei gyerekeket tartóztattak le, mert Dar’a város falaira felírták: „Az emberek követelik a diktatúra bukását.” Az iskolásokat börtönbe vetették, majd a körmüket letépve kínozták őket… Visszatérő motívum az új, fenyegető veszély, az Iszlám Állam terjeszkedése fölötti értetlenkedés kifejezése: ne feledjük, a szövegek a 2011-2013 közötti évekről szólnak, amikor az ISIS még éppen csak megjelent Szíriában. Tania El Khoury szabadkozva jegyzi meg a kötetben, hogy a tíz áldozat között csupán két nő szerepel. A sírok nagy része Szíria olyan, nehezen megközelíthető területein fekszik, ahol ma is tartanak a fegyveres konfliktusok, ezzel is összefügg, hogy a mártírok jelentős része férfi volt.

A legfőbb közös pontot az áldozatok között végső nyughelyük jelenti: gyakran titokban, sietősen, különösebb szertartás nélkül kellett őket eltemetni, legtöbbször saját kertjükben, de néha valamelyik szomszéd vagy egy ismeretlen nyújtott segítséget a gyász sújtotta családtagoknak. A béke éveiben nem ritkán nagy odafigyeléssel gondozott kertek így váltak az ellenállás titkos, intim fórumaivá, az élők és halottak között folyó szüntelen párbeszédet létrehozva és támogatva. Az élők védelmezték a rezsim ellenségeinek tartott halottak nevét és történetét, önmagukban elrejtve halottaik identitását, és nem engedve a diktatúrának, hogy saját céljaira használja a mártírokat, meghamisítva a történelmet. Ez utóbbira csak egy példa: számos áldozat családját olyan nyilatkozat megtételére kényszerítette a kormány, miszerint ismeretlen terrorista bandák ölték meg családtagjukat… 

Fotók: Jesse Hunniford. A képek forrása: Holland Festival
Fotók: Jesse Hunniford. A képek forrása: Holland Festival
Tania El Khoury a Gardens speak-ben egy fiktív sírkertbe invitál minket. Az egy időben legfeljebb tíz fő által megtehető túra elején homályos teremben kapjuk meg az instrukciókat: a cipőket és a zoknikat le kell vetni, átlátszó műanyag esőkabátot kell húznunk, és a kezünkbe adott zseblámpával meg kell találni a „saját” sírunkat, vagyis azt a sírkövet, amin az általunk random módon választott áldozat neve – újabb kihívás az európai nézőnek – arab írással olvasható. A bevezető után a szomszédos terembe léphetünk, középen 4x8 méteres, nedves földdel borított, téglalap alakú terület, két hosszabbik oldalán öt-öt, fából készült fejfa. Ahhoz, hogy a kert valóban megszólaljon, kézzel kell ásnunk, majd a sír mellé kuporodnunk, hogy a fejfa tövében elrejtett hangszóróból kisvártatva megszólaló, tört angolsággal beszélő hangot hallhassuk. 

Én egy fiatal lány, Ayat al-Qassab történetét hallgatom. Nem állítanám, hogy Ayat politikailag tudatos volt, viszont mióta az eszét tudta, természetes volt a számára az elnyomó hatalommal való szembenállás. Amikor az utcákon durvulni kezd a helyzet, Asad bandái nőket erőszakolnak meg, kedvtelésből gyilkolnak, a felkelésben aktívan részt vállaló bátyjai pedig megtiltják a dühös Ayatnak, hogy kilépjen a házból. Apja közben megtanítja, hogy kell a fegyverrel bánni, végre nem kislányként néz rá valaki. A forradalom második évében, tizenöt éves korában férjhez megy. Ekkor Ayat egyik bátyja már halott, anyja a szegényes kézfogó miatt bánkódik, azonban hamarosan nagyobb tragédia éri a családot: a házuk udvarára zuhanó bomba azonnal megöli az esküvőjére készülődő lányt. Még hallani a bombákat szállító repülőgépek zúgását a távolban, amikor Ayatot három férfi egy fehér lepedőbe csavarva elhantolja a kertjükben. Halkan imádkoznak, majd gyorsan továbbállnak. 

Miután ki-ki meghallgatta az általa választott történetet, vissza kell állítania a megbolygatott sír eredeti állapotát, majd a teremre boruló félhomályban a fejfa előtt, a talajon fekve meghallgatni a minden áldozatért zúgó gyászéneket. És miközben hallom a panaszos dalt, végre megértem, hogy alkalmi régészkedésünk bizonyos értelemben átverés volt, mert valójában halott vagyok én is, aki emlékszik és emlékeztet egyszerre. Aztán az átlátszó köpenyben fekve csupán érzem, de nem látom, amikor valaki virágot szór rám. Ayat történetét – meg a másik kilenc, utólag elolvasottat –, és ezt a torokszorító pillanatot viszem magammal ebből a bizonyos elemeiben túlzón teátrális találkozásból, így aztán a „levezető” részre (levelet lehet írni a „saját” halottnak, amit a hozzátartozók megkapnak majd) már nem is volna szükségem. 

Helyette egy idézetet írok ki magamnak valakitől, akit nem ismertem, akivel talán meg sem értettük volna egymást, ha véletlenül összesodor a sors. Vagy mégis? „Az élet új jelentést kap, amikor elkezdesz nem félni.”