De komolyan: mi lett azokkal a profi, jól megcsinált, élvezetes amerikai filmekkel, amik nem akartak mást, csak szórakoztatni, mert ismerték Louis B. Mayer szavajárását, hogy aki üzenetet akar feladni, az menjen a postára? És a rendezőkkel, akiknek ha voltak is magvas gondolataik a világról, azt megtartották maguknak meg a bridzspartnereiknek, de rendezni és hősöket faragni nagyon tudtak? Hova tűntek a Spielbergek, a Fordok, a Zemeckisek, akiknek még történeteik, és nem informatikusaik voltak, és egy csomó ötletük arról, milyen csavartól lesz izgalmas egy kalandfilm?

Sok helyen, sokszor leírták már, attól még nem kevésbé igaz: eltűntek Hollywoodból a közép-költségvetésű filmek, amikben még nem volt annyira megkötve a rendező keze, mert ha bukott is a film, kicsi volt a veszteség, így nyugodtan lehetett, ha szolidan is, de kísérletezgetni, játszani a műfajokkal, és kisebb, emberi léptékű történeteket mesélni.

És mi lett helyettük? 150 milliós blockbusterek, 40-50 milliós reklámkampánnyal megtámogatva, mondván, ha nagyobb a befektetés, nagyobb a profit is. Ilyen szinten már szinte csak bejáratott márkanevek játszhatnak, és azok is csak a stúdió szabályai szerint. A rendező egyszerű végrehajtó, a kreatív munka sokszor a CGI supervisoré, mert mindenre a jobb híján látványfilmnek nevezett sablont húzzák rá, az akció-, a kaland- és a fantasyfilm keverékét, amiben az élményszimulátoros akciók (hú, most pókkötélen repülünk! az űrben lebegünk! a viharban hányódunk!) között csak ímmel-ámmal mesélik a történetet.

Most épp Tarzan a soros: ő az aktuális szuperhős, aki megváltja a világot. De vajon ki gondolta, hogy Edgar Rice Burroughs százéves majomembere érdekes lehet 2016-ban? Egy jól nevelt, izmos, okos brit arisztokrata, akinek semmilyen jellemhibája nincs, és aki felsőbbrendű fehér emberként menti meg a primitív, fekete őslakosokat?

A problémát a forgatókönyvírók is érzékelték, mert alaposan megbolygatták az eredeti történetet, és ahelyett, hogy újra felmondták volna Tarzan eredetsztoriját, új fejezetet nyitottak, amiben immár köztiszteletben álló lordként, a polgárjogi harcos George Washington Williams unszolására utazik vissza Tarzan Belga Kongóba, hogy megnézze, II. Lipót tényleg rabszolgasorba vetette-e a lakosokat. A király meghívója mögött persze ármány lapul: megbízottja, Leon Rom akarja elfogni Tarzant, hogy átadja ősellenségének, Mbonga törzsfőnöknek.

Gorillatanonc éveit csak az akciót megszakító, rövid flashbackekben nézzük végig, mert David Yates, a kései Harry Potter-filmek rendezője feltételezi, tudjuk, hogyan cseperedett Tarzan a dzsungel Pókemberévé, és így inkább arra koncentrál, ahogy Tarzan megüzeni Brüsszelnek, a rabszolgatartás és a birodalomépítés csúnya, csúnya dolog. Nem mondhatjuk, hogy nincs humora Hollywoodnak: az álomgyár a helyi filmpiacokat letaroló mamutprodukcióban mesél arról, milyen embertelen elnyomni és kizsákmányolni a gyengébbet. Ám hiába a revízióra tett kísérlet, a felvilágosult Tarzan sem tud olyan politikailag korrekt lenni, amilyen szeretne, hiszen az alapfelállás változatlan marad: megint a nagy fehér ember menti meg a magatehetetlen feketéket, akik tapsolnak és leborulnak a lábai előtt. Joggal panaszolta az amerikai kultúra „kifehérítése” kapcsán Mohammed Ali: „Még Tarzan, Fekete Afrika dzsungelének királya is fehér”.

A vadember, aki a gorillák között is az angolszász civilizáció vívmányait hirdeti, 1910-es évekbeli teremtmény, és hiába próbálja modernre nyírni a fazonját, ezen a Tarzan legendája sem tud változtatni. A történelmileg többé-kevésbé hiteles, horrorisztikus elemek beemelésével csak azt éri el, hogy elfelejti gondtalanul szórakoztatni a közönségét. David Yates ugyanis nem Tarantino: ő nem tudja képregényes erőszakba oltani a rasszizmusellenes kirohanásait. Filmjében végig azzal küzd, hogyan váltson a különböző hangnemek, a humor, az akció és a dráma között – és a mutatvány szinte egyszer sem sikerül neki. Amikor Tarzan szembeszáll gorillafivérével, a párharc váratlan, drámai véget ér – de az áhítatos csendben, mikor le kéne hajtani a fejét, és behódolni a gorilla előtt, Washington Williams megkérdezi: a golyóit talán ne nyaljam meg?

Ez az ízléstelen vicc nemcsak arra jó példa, mennyire nincs a filmnek humorérzéke, hanem arra is, mi történik akkor, ha Hollywood az alapanyagtól függetlenül akarja ráhúzni ugyanazt a sablont mindenre. Samuel L. Jacksonnak a nagykönyv szerint a vicceskedő haver mellékkaraktere jut, aki ha törik Tarzan válla, ha szakad a gorilla gerince, be kell mondjon pár poént a jelenet végén. Még akkor is, ha egyébként övé a film legösszetettebb karaktere, aki az amerikai polgárháborúban harcolt, majd tovább szolgált a seregben, és feketeként parancsra gyilkolta az indiánokat – és e felett érzett lelkifurdalásában vált polgárjogi harcossá. De ezzel a blockbusterben szokatlanul komplex háttérsztorival semmit nem kezd a film; ahogy Jane is hiába jelenti ki, hogy nem akar megmentésre váró hölgyecske lenni, a harcias, emancipált nő a cselekmény háromnegyedét mégis éppen úgy tölti.

Jane mellett sajnos a kockásra gyúrt, udvarias Tarzan is sótlan, egydimenziós figura marad – ezen pedig el is bukik a film. Egy kalandfilmben ugyanis attól izgalmasak a kalandok, ha szurkolunk a hősnek, mert megfogott benne valami, egy gesztus vagy egy gondolat, netalán a szituáció, amibe keveredett. De mit lehet szeretni egy olyan hősben, akinek kevesebb hibája van, mint Jézusnak? A tökéletesség, filmen legalábbis, unalmas dolog.

Még ebből a vesztett helyzetből is talpra állhatna a film, ha mutatna némi kreativitást az akciók terén, de azokat is slendriánul rakja fel (miért szakad például félbe az a jelenet, amikor Tarzan a testével védi meg egy gorillától a szerelmét?). Fantáziátlanok az akciók, amikben ráadásul a számítógépes trükkök is hiteltelenné válnak, mert semmibe veszik a fizika szabályait – így pedig sem a liánakrobatikának, sem a gnúhorda települést elsöprő rohamának nincsen súlya, gravitációja. A CGI labdába sem rúghat a másik híres dzsungellakó, Maugli legutóbbi kalandja mellett, amely korábban nem látott fotorealisztikus hűséggel teremtett egy komplett világot a vadóc kisfiú köré.

Csak az illendőség kedvéért jegyezzük meg, hogy L. Jackson mellett egy másik Tarantino-kedvenc, Christopher Waltz is szerepel a filmben. Nagyjából ugyanazt és ugyanúgy játssza, mint a Becstelen brigantykban, de mivel a pár éve még Hollywood legnagyobb felfedezettjének számító színész most sem akar mást, csak beváltani a csekket ugyanazért a szerepért, ő sem menti meg a ponyvatörténetét túl komolyan vevő Tarzan-filmet. Valószínűsíthetően ez is egy újabb bukta lesz a szuperhősös-fantasys látványfilm kaptafájára készült Pán, Fantasztikus négyes, Alice Tükörországban, Egyiptom istenei, A függetlenség napja: Feltámadás, Jupiter felemelkedése, na meg A Vadász és a Jégkirálynő után. A kérdés csak az, Hollywood mikor fedezi fel ebben a sorban a mintát.