Richard Bean: Egy fenékkel két lovat / Orlai Produkció, Belvárosi Színház
2016.06.29.

A Belvárosi Színház új bemutatójában az égvilágon semmi olyasmi nem történik, amire ne számítana az ember. És ezt most egyszerre írom elismerően meg csalódottan. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Ezeken az oldalakon is már számos ízben dicsértük az Orlai Produkciós Iroda országos szinten valóban egyedülálló bemutatóit, melyek a színvonalas, mégis könnyed szórakoztatás mellett teszik le a voksukat. Mert hát ilyen a bulvár, ha profi, azt meg különösen fontosnak tartom, hogy a sztárszínészeket (is) főszerepeltető produkciók járják a vidéket, minőségi kikapcsolódást biztosítva azoknak, akik ehhez nem jutnak hozzá más módon. Szóval a gép forog, jönnek sorban az újabb és újabb bemutatók, és kis eltérésekkel ugyan, de nagyjából azt kapjuk sokadszor is, ami már annyiszor bevált. Na jó, magasan van a léc, ráadásul Orlaiék körül nem is igen vannak komolyan vehető versenytársak, az Egy fenékkel két lovat bemutatóján ülve mégis azon tűnődtem, hogy lehetne, kellene már továbblépni. 

Friedenthal Zoltán és Nagy Dániel Viktor
Friedenthal Zoltán és Nagy Dániel Viktor
Amiben sokat segítene valaki, aki kicsit más szemmel nézne a bemutatható-bemutatandó darabok listájára, és mennyiség helyett inkább minőségben utazna. Lehet mondani, hogy ez csak a recenzens obligát nyavalygása, de hát Richard Bean 2011-es One Man, Two Guvnors című, a Westenden és a Broadway-n valóságos sikerszériát befutott és a kritikusok ajnározásától kísért darabja sok minden, csak éppen nem remekmű. Persze lehet, hogy nem is kell ilyesmit várni valamitől, ami bevallottan szolgai másolat: Goldoni tán legismertebb vígjátékának, a commedia dell’arte elemeket bőségesen hasznosító Két úr szolgájának az átirata ez, ami gyakorlatilag jelenetről jelenetre követi az eredeti mű mai szemmel túlbonyolított és túlbeszélt, de azért igen ügyesen összebarkácsolt cselekményét. 

Egy furcsa eljegyzésbe csöppenünk, ahol a nemrég elhalálozott vőlegény helyére beugró fiatalembernek lelkesen ígér boldogságot az ara, vagyis ígérne, ha nem toppanna be a holtnak hitt férjjelölt, lerombolva a rózsaszín álmokat. A halott amúgy tényleg halott, csak a rá megszólalásig hasonlító ikerhúga álruhát öltött, merthogy égre-földre keresi a bátyját megölő fickót. Nem azért, hogy bosszút álljon, hanem mert fülig szerelmes belé. A gyilkos amorózó is színre lép hamarosan, s innentől fogva a ki kit kivel és miért téveszt össze kombinatorikai sor szerint haladunk előre a cselekményben. És ha már az úr meg az úrnő nem ismerik fel egymást órákon keresztül, akkor azt is elfogadjuk, hogy az őket inkább akadályozó, semmint segítő két szolgáról is csak az utolsó jelenetben derül ki a számukra, hogy valójában egy és ugyanaz a személy. A tanulság legföljebb annyi, hogy az emberiség ma ugyanazon nevet, mint kétezer vagy kétszáz éve, és ha minden így megy tovább, ez a jövő drámaíróinak is több mint kedvező üzenet.

Az olyasfajta átírás, amit itt Bean művelt, amúgy bevett angol színházi szokás: a szigetországban Molière-től Csehovig bárkit közel hoznak térben és időben a serény átdolgozók, akik aztán saját név alatt adják el a több száz éves történeteket. (Hiába kutatok hasonló példa után mifelénk: a Tartuffe-öt újraíró Parti Nagy Lajos, vagy Az öngyilkosból kiinduló Tasnádi István a Magyar zombiban egészen más minőségben és irányban utazik.) Bean nagy (?) ötlete, hogy 1963-ba, Brightonba helyezi a cselekményt – csak meg ne kérdezze senki, hogy miért. Mindjárt berobban a Beatles, szóval akkor lehet élőben zenélni a színpadon, a retró fíling meg mindig és mindenütt nyerő. 

Nagy Dániel Viktor és Lovas Rozi
Nagy Dániel Viktor és Lovas Rozi
Pelsőczy Réka rendező lelkes, fiatal csapata alighanem menteni próbálta a menthetőt, hiszen érezhetően sok a színészek által hozzáadott érték, vagyis a valószínűleg a próbákon született poén és geg (amiknek határozottan van egy mohácsis stichje). És ha a népes alkotógárdába beszuszakoltak volna egy aktív dramaturgot is, ő kordában tarthatta volna a ragyogótól a méltatlanig terjedő, nagyon széles skálán mozgó humorizálást. Remény azért van: az Egy fenékkel két lovat jellemzően az a produkció (melyik nem az?), ami nem a próbateremben, hanem játszás közben készül el, szóval az őszi-téli széria nézői remélhetőleg a mostaninál kiegyensúlyozottabb állapot szemtanúi lesznek. A bemutatón egy lassan felfutó, sok belső aránytalansággal küszködő előadást láttunk: a keretek adottak, a beléjük foglalt tartalom meg egyelőre keresgéli a helyét. A körülményes expozíció után az első rész végére feláll és tetszetősen működik a rendszer, nagy kár, hogy a második részben a darabnak nem egyszerűen a hiányosságaival, hanem a konkrét hiányával szembesülünk, amit nem pótolnak a szóviccek és olcsó poénok.

Kálmán Eszter a Belvárosi Színház adottságaiból meg a produkció utaztathatóságából kiindulva tervezett pálmafás, festett díszletet, ami leginkább funkcionális igyekszik lenni: a sok összetévesztéshez, a váratlan helyeken való felbukkanáshoz dukálnak a nyíló-csukódó ajtók, a lépcsősor, meg a tetején a forgatható fal. A kitett gallérok, a színes garbók és kordbársony zakók, a virágos és mintás ingek, meg persze a fenomenális parókák és barkók hibátlanul idézik és ironizálják a kort. Úgy, ahogy a folyton közbezenélő, jeleneteket összekötő-szétválasztó, narráló és előrevetítő Bekvart együttes is elsőrangúan teljesíti vállalt feladatát. Hogy a rendező Pelsőczy Rékának kezére áll a könnyűnek címkézett műfaj, azt már több ízben bizonyította. Egy ilyen típusú darabnál a rendezőnek elsősorban közlekedésbiztonsági feladatok jutnak. Ez hiányérzet nélkül teljesül is, hiszen mindig pontosan tudni, hogy ki mikor és milyen szándékkal van a színpadon, ki mit tudhat vagy sejthet a másikról, és így tovább. 

Jelenet az előadásból. A képek forrása: Orlai Produkciós Iroda
Jelenet az előadásból. A képek forrása: Orlai Produkciós Iroda
Ahhoz, hogy a gépezet olajozottan működjön, odaadó és egy irányba húzó színészcsapat kell, ami szintén adott a javarészt fiatalokból álló, a harsány hangokat is bátran (időnként túlságosan vakmerőn) hallató alkalmi társulatban. Lovas Rozi hetyke bajusszal felszerelt álruhás szerelmese bájosan használja ki, hogy egyensúlyozhat férfi és női lét határán. Friedenthal Zoltán elképesztő fizimiskájú, a sodró eseményeket mintha csak mérsékelten megértő figurája tökéletes párja: hogy otthon ki hordja majd a nadrágot, azt a holnap dönti el. Vőlegénye halálhírétől kifejezetten megkönnyebbül a Rujder Vivien játszotta butus, akaratos lány, és bár nem értem, mit eszik az önjelölt színészkét alakító Dékány Barnabás figuráján, elfogadom, hogy a szerelem vak és süket. Lukáts Andor maffiózó örömapaként, majd szívbajos pincérként brillírozik, még ha meggyőződésem is, hogy a pacemakeres poénon képtelenség annyiszor nevetni, ahányszor előadják. A házon és irodán belüli mindenes Fodor Annamária angyali naivának meggyőzőbb, mint harcos feministának. Körülöttük Keresztény Tamás, Formán Bálint és Horváth Szabolcs gitárral meg anélkül is teszi a dolgát, összesen vagy tucatnyi apróbb szerepben. Máthé Zsolt egyenesen a font sterlingről sétál be a színpadra, Boros Anna pedig az est tán legemlékezetesebb, parádés jelenetének aktív elszenvedője.

Aki pedig a kaotikus kavarodást hol magabiztosan tartja kézben, hol egy nagyot sóhajtva a száguldó lovak közé hajítja a gyeplőt, az a végtelenül egyszerű motivációkkal – üres a zsebe, de főleg a gyomra – rendelkező szolgát játszó Nagy Dániel Viktor. Különös egy fickó, aki határozott antréja után, amivel a jelen lévő nőket leveszi a lábukról, a béna pasikat meg egyértelműen a helyükre utasítja, nem is értem, hogy miért áll neki ételmaradékot keresgélni: a sármos dzsigoló egyáltalán nem látszik olyan elveszettnek, mint amilyennek a szövegkönyv szerint mutatja (mutatnia kellene) magát. Hamarabb elhiszem róla, hogy a legmenőbb hotelben ötfogásos vacsorát és elnöki lakosztályt dumál össze magának, mint hogy legörbülő szájjal matat a kukában. Aztán ahogy emelkedik az előadás hőfoka, úgy acélosodik meg az ő alakja is: a mindenkori Goldoni-előadások csúcspontja, vagyis a két gazda szimultán kiszolgálása a szűkös színpadot kitágító, perfektre csiszolt akrobataszám. A közönséget mozgósító rögtönzéseit épp olyan laza profizmussal abszolválja, mint amilyen pontosan alkalmazza a nagyon kötött koreográfiát. Idővel a szolga egyre inkább nyeregben érzi magát, szinte önmagát is meglepi, hogy egy egész ménest képes megülni anélkül, hogy az átverések sorozatából a neki szekundálók közül bárki gyanakodni kezdene. Nagy Dániel Viktor egészestés bravúráriája az előadás szolid tartópillére, amit nem fárad el nézni a sok rendbeli hiányosságok miatt kissé morcos recenzens. Hogy korosztálya egyik legsokoldalúbb, figyelemre méltó színésze, azt eddig is tudtuk róla, és nagyszerű, hogy most végre a képességeihez mért feladatot kapott. Szóval a gomb fényesen ragyog, csak azt az elnyűtt, molyette kabátot tudnám feledni.