Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SZEBBREGGELT

Caragiale: Zűrzavaros éjszaka / Miskolci Nemzeti Színház (Városmajori Szabadtéri Színpad)
2016. jún. 23.
A túlzás fontos stíluseszköz, komédia színrevitelekor szinte nélkülözhetetlen. Az eltúlzott túlzás viszont – pláne túlzó fokra emelve – önmagát kezdi ki. Ami sok, az sok. Úrra lesz rajtunk a hiányérzet. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
A bőség zűrét-zavarát elsősorban Székely Csaba fordítása méri ránk a Zűrzavaros éjszaka előadásán. A majdnem száznegyven éve íródott vígjáték megérdemelte az új magyar szöveget, az ún. Bánya-trilógia szerzője azonban nem csupán saját műveinek egyéni nyelvi zamatát, a speciális erdélyi szociolektus táj- és rétegnyelvi töltetét adományozta a román klasszikus, Ion Luca Caragiale dialógusainak, hanem az archaizálástól és a neologizmusoktól kezdve a vulgárpolitikai-publicisztikai nyelvezeten és a film-, rajzfilm-, szappanopera-termés verbális poénjain, szereplőnevein át a sztereotip nyelvrontásig és parodisztikus nyelvöltögetésig mindent, ami belefért. A Székely nyelvén megszólaló Caragiale-figura ráadásul nem kétszer mond, kétszer mond mindent, mint Karinthy vitriolos tollán Ady Endre (verse), hanem kilencszer, s jó, ha csak kilencszer. A kupicák sűrű összekoccantásakor a „Szebb reggelt!” mindig oké, sok egyéb szófordulat kizsigerelése már nem.  Fáraszt, fojtogat a rengeteg ismétlés. 

A helyenként így is szellemes, összességében viszont alapos nyesegetést kívánó – talán a színházi alkotófolyamatban tovább viccesített – magyarítás kényszerítő erővel hatott Rusznyák Gábor rendezésének stílusára, valamint a színészi játékra. E szöveg bizonyos szavait újra és újra meg kell „nyomni”, némely helyein elkerülhetetlen a hadarás, hangoskodás, hablatyolás, a visszafelé mondás, a primitív, betűejtő hangzóformálás. Mindez (voltaképp nem új stiláris és akusztikus fogások egyvelege, olyan fordítási irányzat és színpadi beszédmód, amely a legutóbbi évtizedek magyar színházában, szövegválasztásaiban és játéktechnikájában minimum a Katona József Színház Ivan Kušan-bemutatója, a Spiró György által fordított, Benedek Miklós rendezte Galócza, Básti Juli felejthetetlen „pö-rimitiv!” szóejtése óta jelen van; vagy már korábbról), mindez kellő kordával és vérbő cselekményben találhatná meg a helyét. 
A részben a 19. századi francia bohózatok mintájára ügyesen fabrikált Zűrzavaros éjszaka aktualizált, napra (2016-ra) kész konvencionális meséje (felszarvazás, úrhatnámság, macsóizmus, nemzeti melldöngetés stb.) eléggé ellapul, máskor roppant egyenetlenné válik e nyelvezet súlya alatt. (A meghívott produkciók számára versenyalkalmat is teremtő Városmajori Színházi Szemle keretében június 21-én játszották a művet. Szerepel a későbbi programban az író egyik patinásabb francia ihlető előképe, Molière Tartuffe-je is, a tatabányai Jászai Mari Színház megvalósításában – Parti Nagy Lajos, a talentumát Caragialén [Karnebál] szintén kipróbált nyelvművész fordítását-átiratát használva.)    
Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
A színészek közül Szegedi Dezső (a főrendőr Nae Ipingescu) visszafogja a bumfordizmust, még csalóka kis fényeket is gyújt a szellemi sötétségben, de a vezércikk-felolvasáskor nem tudhat oly lomhán mértéktartó lenni, hogy ne kelljen elsütnie néhány feszélyező szótörést, szófacsarást. Az anti-főhőst, a nevetséges-fenyegető kivagyiság marginális „bizniszmenét”, Dumitrachét alakítva Gáspár Tibor meggyőző elánnal, „teljes testtel”, szóval és gesztusokkal beszéli az uralkodó nyelvet, ám mintegy „ki is vágja” sémájából, preparálja az ellenszenves, pökhendi fickót: így teszi közszemlére a családfői minőségében gyanakvása és tudta ellenére megcsúfolt férfit (aki éjszakánként, vesztére, harcias polgárőr. Caragialét a hajdani premier után husángokat szorongató felbőszült román polgárőrök várták a színház művészbejárójánál, hogy bosszuló bizonyságot tegyenek az akkori mindennapokban nem is kicsiny erejükről.) 
Varga Zoltán (a csábító, fiók-Tartuffe Chiriac) némi szögletes bábszerűséget, panoptikumi jelleget és gúnyt kamatoztatva abba a tartalmas irányba mozdítja a „szerelmest”, amelyet azután a másik (és másba) „szerelmes” Rica Venturio, botcsinálta közember és fűzfapoéta: azaz a rugékony Lajos András próbál ki, többnyire eredményesen. Ők ketten mintha a 19. századi élclapok egyes alapkaraktereit és az itt számos alkalommal emlegetett stand-up humort kevernék. Az utóbbi színész „visszafelé lejátszott” magánszáma („jaj, csináljuk vissza a dolgot, nem így gondoltam!”) Rusznyák rendezői törekvéseinek azon groteszkebb megoldásait is kedvezően példázza, amelyekből sajnos nem elegendő érvényesül a zsúfolt-elrajzolt színpadkép lyuggatott natúrájában (Debreczeni Borbála nagyszabású és nagyra épített, mégsem igazán tartalmas terében. Bozóki Mara jelmezeit a vidékies ízléstelenség, a militáns divatmajmolás és az otthonkák elhanyagoltsága határozza meg. Egy ruhadarab kapcsán egyszerre logikus és illogikus játékmozzanatként vall rá az előadásra, hogy Dumitrache levetett zoknijával kéjesen fűrészelgeti viszkető lábujjközeit, a zoknit meg-megszagolja, majd belegyömöszöli egy beszáradt falfestéket tartalmazó dobozba. Miért is?).
A képek forrása: Miskolci Nemzeti Színház
A képek forrása: Miskolci Nemzeti Színház
Ullmann Mónika (Veta) fáradt, de még virulni óhajtó és tudó asszonya eltalálta a műfajhoz illő, ugyanakkor ellenpontozó jelenlétet, a csiripelően fád hangvételt. A közlés módja nagyrészt kompenzálja, karikírozón csipkézi a közlés szavait. A kiagyalt megoldásokat (nagy darab szalonnát konyhakés hegyén, „szimbolikusan” a mosógépbe erőszakolni, majd sokkal később onnan a tálcára visszajuttatni stb.) hitelesen nem abszolválhatja, ahogy kis némafilmességgel igyekvő társai sem. Jancsó Dóra (Zita) a harsányabb koloritra szavaz, ha már ekként öltöztették, Somhegyi György ifjonca (Spiridon) nem elég érdekes, bár a prológus és az epilógus az övé: folytonosan leckéztetik, pofozzák, mégis az ő jutalma el a tejföl (vagy a maradéka).
Sok az eldöntetlen, végig nem vitt, erőszakolt elem Rusznyák elképzelésében. A Városmajori Szabadtéri Színpad nézőit festékszag fogadta kezdéskor, hiszen épp újjáépítik a megvastagodott bukszájú Dumitrache kibelezett házát. Igazi valóságszaga – és igazi tétje – nem lett az agyonbeszélt sürgés-forgásnak.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek