Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló
2016.06.21.

Nézegetem a recepciót, „a kezdet kínja jelzi a vállalkozás nehézségét”, látom, többfelé, ez is egy lehetséges módszer, kritika helyett bőséggel idézni, mi több, EP által idézett idézetet EP-től idézni. NÉMETH GÁBOR ÍRÁSA.

„Két dolgot nem lehet”, olvasom egy mailben, „kritikát írni róla, és nem írni róla”, ez elgondolkodtat. Kétségtelen, ahhoz, hogy egy magát naplóként identifikáló szöveget esztétikai bírálat tárgyává tegyünk, szükségesek volnának bizonyos kritériumok, amelyek azonban nem állnak rendelkezésünkre. Mik volnának az esztétikai ítéletet megalapozó szempontok? Van-e minimális konszenzus abban a tekintetben, hogy milyennek kellene lennie a jó (szép, igaz stb.) naplónak? Mintha a hitelesség fogalma tolakodna ide, csak hát, jól tudjuk, ezzel gyakorlatilag nem mondtunk semmit, nemcsak hitelesnek kell lenni, annak is kell látszani, pontosabban, hitelesnek nem kell lenni, elég annak látszani, a hitelesség ugyanis, bár gyöngén definiálható, de mégiscsak esztétikai kategória, nem ismeretelméleti vagy etikai - a szöveg az szöveg az szöveg. Nincs semmi a szövegen túl, a napló szerzőjének feltehetően ez egyszerre tragikus és vidám tapasztalata. A szöveg az élet formája. Nem megúszni szeretném, hanem elmerülni benne.

x

 Olvasónapló

 2016. június 9–21.

Mondatok igája – hát ilyenekből látszik a baj.”  Az uralhatatlanság mint olyan, hát, finoman szólva, eddig nem volt erről tapasztalata. Pontosabban most sem attól lett, hanem mert az uralást letiltotta a szabály. A szabály, amit úri kedvében (?) hozott. Nem javítani, vagyis a nyílt színen bevallani a javítást, vagyis a nyílt színen hibázni.

 Azt gondoltam ki, hogy – büntiből! – nem írom le annak a nevét, hanem helyette azt írom: az.

 „A szöveg az szöveg az szöveg (…) ez nem egészen igaz, olykor (…) fontos híradások lehetnek, az életről és életekről, végességekről és végtelenségekről.” – Ez volna a jóindulatú feltételezése, de nem igazolódik. Tudja azt maga nagyon jól. A szöveg az szöveg, ha tetszik, ha nem, így és csak így lehet fontos híradás, élet, végesség, végtelenség.

 „Mi a minden?”  – Ez a minden, ez a korlátozás, hogy a maga szabta feltételek szerint most arról lesz szó, vagyis a minden mindaz, ami ahhoz tartozik, és mi nem tartozna ahhoz, ez az, ami demonstrálandó volt. Későn venni észre a „demon”-t.

 „Tragédiaszivárgás” – Az igazi dráma (tragédia) nem a halál mint lehetséges opció, hanem, hogy az (eddigi) élete – végső soron –  az írással (volt) azonos.

 „Úgy remegsz, hogy veled remeg a tér. Minden, a szoba, a kert, a város, az ország (Magyarország), a világ. Nincs más, csak ez a remegés.”  –  Így, ezáltal szól többről. Az egészről. „Ha a kályhát kontempláltam, és azt mondják nekem – de most csak a kályhát ismered, akkor eredményem mindenképpen kicsinek tűnik. Mert úgy állítják be, mintha a kályhát a világ tengernyi dolga között tanulmányoztam volna. Ám ha a kályhát kontempláltam, akkor ő volt a világom, s vele szemben minden más elsápadt” – így Wittgenstein, megint, és ehhez képest, hogy alulfogalmazzak, Esterházy nem éppen a kályhát kontemplálja, noha a kályha, más okból, ebben az esetben is egész jó metaforának látszik, elindulni-visszatérni.

 „Mondani, ami a létező és nem létező Isten közti résben van.”  – és akkor erre Kertész: „Az nem kérdés, hogy van-e Isten vagy nincs. Az embernek mindenképpen úgy lehet csak élnie, mintha lenne.” Nem mintha ettől az említett rés szűkölködne a mondanivalóban.

Tulajdonképpen elejétől fogva azt várom, engedi-e a nyelv megszületni azt, hogy: „A halál és a ‘nyálka'”. Hát, talán így, mandinerből.  – „Lám, a százlábú halálközelben elveszíti az ízlését.” – Ez a mondat például kifejezetten szép, az én ízlésemnek legalábbis pont megfelelő, szép, ahogy az ész jár benne, ahogy a régi módon a saját farkába harap, ahogy beismeri, az elbizonytalanodó ízlés önmagát sem képes megítélni többé.

 „2-kor fölébred a test, vele én is.” Valahogyan tudható, ezt az elhatárolódást nem a betegség okozta, az csak nyilvánvalóvá tette. Az élvetegség mint tárgy. A saját test mint tárgy.  Minden mint tárgy. A kérdés nyilván az, hogy az én, aki a testtel ébred, és aki (vagy ami) egyébként mindent tárggyá tesz, vajon maga tárggyá tehető-e. Tárggyá teheti-e önmagát? És hogy miféle mozdulat kellene ahhoz, a kilépésé vagy a még visszább húzódásé? Homályosan rémlik, hogy ez pont megfelelne a két pszichológiai fölfogásnak, (1) hogy az én eredetileg az egészre vonatkozik, mintegy az univerzummal azonos, tehát onnan, a végtelenből húzódik vissza, és nem áll meg a testvázlat konvencionális határánál, nagyjából a „jonh”-ba zsugorodik (vajon hol lehet pontosan?), (2) vagy éppen ellenkezőleg, hogy az énnek nincs kiterjedése (azaz euklideszi értelemben: pont), és onnan, ebből a nincsből terjed ki, onnan merészkedik elő, addig, ameddig (nevezzük ismét jonh-nak).

 „Hát mi a zsákmány (!) ? Mit akarunk ábrázolni? Ne kerteljünk, mint mindig: az élet szépségét.”  – Ha nem volna az egész életmű barokk (katolikus) élvetegsége, még azt hihetnénk, horribile dictu, pusztán a munka bírásának (szeretetének) okán, hogy, Esterházy, ne adj isten, talán mégis protestáns. Egyéb se hiányozna.

„Nincs bennem egy (…) igazi én, melyet nem látnak, és ez a végletesség, ami nő bennem, a viszonyom hozzá, a viszonyunk egymáshoz kihozna belőlem. Ez a definiálatlanság vagyok.” – Az én olvasatomban ez a napló legsúlyosabb passzusa. Hogy arra kell rájönnie, az élete (a szöveg) pont az a felszín, aminek látszik, hogy a fecsegése maga a hallgatás, és ezen kívül, ez alatt már nincsen semmiféle mélység. Hogy az egész írói életnek (nem az övének, mindegyikének) ez a definiálatlanság volna a lényege, ez teszi lehetővé egyáltalán, a mindenből való kiiratkozás.

„Minden fordítás. Jó volna tudni, tudni egyszer, hogy az írásaim minek a fordításai.” – Amikor Miklós fiával korábban (37. o.) arról beszélget, volna-e, létezhet-e történés, érzés tisztán, önmagában, nyelvi prezentáció nélkül, a fogalmazás előtt – tulajdonképpen ugyanerről van szó. A válasz ezek szerint megelőzte a kérdést. Tekinthető-e a (bármely) szöveg a létezés fordításának? Tekinthető-e a halálfélelem fordításának? Az életfélelem fordításának?

 „Már megint egy mondat. Most ehhez a gombhoz kéne a kabát. Lehet, hogy én mindig gombokhoz keresek kabátot?” – A szöveg mint szálláscsinálás, egy lehetséges mondat szálláscsinálója. Egy szó szálláscsinálója. Lásd Jan Kovalens történetét. (66–80. oldal, 2015. július 28. – augusztus 1.) Seherezádé-reciprok – most a szultán mesél a csajának, hogy húzza az időt. A szöveg öröme. Ez a napló, látszik, olyan neki, mint junkie-nak a gyöngített, „orvosi” heroin. Végre ún. szépirodalom készül, „már-már mámoros írás, ahogy az lenni szokott a rendes írásnál”. Másképpen: „Az kell, hogy a szöveg mutassa a valóságot, amelyet egyébként ő teremt meg. Nem fityeghet csak úgy az űrben. Vagyis kell a kabát, ahol ez gomb.”

 „Ma hajnalban felébredtem, képzelje, kisasszony, arra, hogy valami szorítja össze a mellkasom, a torkom, hogy alig kapok levegőt, levegőt a zokogáshoz. Lényegében egyetlen mondat volt. Egymondatos érzés. Azt éreztem, hogy az életem egy hiba. Egy hiba.” – Ez is fordítás, nagyon más, sötét regiszter, de itt, ha távolról is, fölismerni vélem az eredetit. Hajnali józanság. Mert abban, hogy részegség volt, sajnos, csak nappal tudsz reménykedni.

Gyanú ébred, minden szó alá van aknázva, az egyetlen, nagy téma miatt és által, minden arra vonatkozik, bár a szerző sem minden aknát vesz észre, ebben a mondatban például: „Van kis rák meg kacsa.”, csak az elsőt, négy passzussal később, a másodikat már nem, szerencsére.

„A Beszélgetőfüzetek és az önéletrajzi tér, többször hivatkoznak erre a szövegre Babits kapcsán (…). Meg kéne nézni. Hogy az életnek a művek rovására történő fölértékeléséből mi minden következik. (…) Az őszinteség, a kézzelfogható valóságvonatkozások, az ún. irodalmon kívüli erények fölértékelődése (…) Én is szoktam, a kezdetektől fogva, hivatkozni a valóságra, de mégse így. Mintha nálam a valóság is fikció volna.” – Persze hogy. Mintha volnának irodalmon kívüli erények az irodalomban. (Ki van zárva :-)  

„Mindegy a malom. Mindegy a molnár. Csak a liszt a fontos. – Ezt hallom a rádióból, lehetne a mottóm, az életmottóm.” – írja a Kovalens-novella tisztázása közben. Igaznak látszik. De mi van, mi válik fontossá, ha a molnár önmagát őrli?  Lesz-e, lehet-e „fontos” a „mindegy”-ből?  Egy idő után elfogynak a ziccerek, maradnak az élet egyre kopárabb tényei. „És lefeküdtem aludni. És fölkelék. Kurva izgalmas.”

A mondatpokol sötétje. Ugyanakkor némi fény: az a bizonyos ontológiai derű. Mintha ez volna a tét. „Ereklye, piff!” Az ontológiai derűt, amit Mészöly kárhoztatott, Esterházy egész eddigi életműve a hit formájának láttatta. Nem mintha nem kellett volna érte nagyon megdolgoznia. Most mégis, ebben a könyvben, mintha ezt a hitet próbálná meg valami. Ahogy az aranypénzbe harapnak, úgy.  Mintha nem egyszerűen a hitet kellene megőriznie, hanem konkrétan annak is ezt a bizonyos (itt és most:) mozarti változatát. Tudja, hogy „Istennel szemben – a testi szenvedések ügyében – mindig igazunk van.” De nem ilyen könnyű módon szeretné megnyerni a kő-papír-ollót. Elegánsabban. Nem riadni vissza semmitől. Ászt a kabátujjból, a régi trükkel előhúzni az új tromfot: az „onkológiai derűt”. Derűn valami vicceset érteni–- ezúttal félreértés. „Lehet derűsnek lennem, de csak mellesleg. Tudva, hogy nem számít. Derűsnek lenni csak úgy – ha megy.” A könyv vége felé aztán egyre nehezebben megy.  A „derű” szó az etimológiai szótár szerint a dérből származik. A nyelv úgy tudja, ha az ember felnéz az égre, a dér hideg fényében látja felhőtlennek. Most akkor majd ehhez a gombhoz kellene kabátot keresni.

Író:  Esterházy Péter,  Cím:  Hasnyálmirigynapló,  Kiadó:  Magvető Kiadó,  Kiadás éve:  2016,  Oldalszám:  240 oldal,  Ár:  3490 Ft