Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MŰEMLÉKPUSZTÍTÁSBAN PROFI

A függetlenség napja: Feltámadás
2016. jún. 21.
Roland Emmerichnek továbbra is a méret a lényeg. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.
Ha valaki elgondolkodott már, kinek köszönhető a látványt minden fölé helyező pusztításpornó, ami immár két évtizede nem képes kikopni Hollywoodból, az bizonyára szájára vette párszor Roland Emmerich nevét, akinek az olyan művészeti vívmányok, mint a jellemfejlődés vagy a dramaturgia, nem számítanak sokat, de nagyon szereti minden szögből lelkesen mutatni, hogyan hullanak pixeldarabjaikra komplett városok.

A divatot épp A függetlenség napja indította el 1996-ban, miután Steven Spielberg a Jurassic Parkkal forradalmasította a számítógépes technológia filmes használatát. Igaz, Spielberg még mozgatható robotokkal dolgozott, de a marketingkampány akkora hangsúlyt fektetett az innovatív digitális technikára, hogy sok fejes azt hihette Hollywoodban, attól lett kasszasiker a dínós kaland. Innentől pedig senki nem tarthatta vissza Roland Emmerichet attól, hogy az új technikát a szélesvásznú homokvárrombolás szolgálatába állítsa.
„Műemlékpusztításban profik” – jegyzi meg Jeff Goldblum tudósa ebben a húsz évvel később készült, teljesen felesleges folytatásban, amikor az alienek, akiket az emberiség megsemmisített 1996. július 4-én, mégis visszatérnek, hogy újra romba döntsék a Föld látványosságait. Emmerich tudja, hogy a közönség, többek közt épp az ő munkásságának köszönhetően, már mindent látott szétesni, felrobbanni, és elpusztulni, ezért iróniával közelít az újrázáshoz, és ezekkel a poénokkal a nézőkre kacsintgatva árazza be szimpla tűzijátékként a moziját – hiszen július 4. alkalmából úgyis az dukál a népnek.
Egy kis öniróniától persze még nem lesz jó a film – de az ilyen hagyományos esztétikai kategóriák egyébként is cserbenhagyják az embert egy olyan film esetében, mint A függetlenség napja, amely tudja magáról, hogy buta, patetikus és röhejes, és ezt bátran vállalja is. Vállalja, mert nincs mit veszítenie. Ma nosztalgiával és marketinggel bármit el lehet adni, a Feltámadás pedig rá is játszik a 90-es évek iránti nosztalgiára: a hősök gyenge egysorosokat nyögnek az akciók között, az elnök az egész világnak címez fellengzős szónoklatot, az afrikai mellékszereplő sértő sztereotípia, a homoszexuális pár puszta karikatúra marad.
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
A városrombolás pedig ugyanolyan üres, csak épp szebben, részletgazdagabban kivitelezett. Ez nem erény, hanem technikai adottság, és különben is: százhúsz szuperhősfilm után annak sem újdonság, aki szereti az ilyesmit. Mintha Hollywood nem vette volna észre, hogy a King-Size Canaryba, Tex Avery bájosan önreflexív meséjébe csöppent, amiben a macska és az egér növénynövesztő szert vedel, amitől egyre nagyobbra és nagyobbra nőnek – úgy próbálják elcsépelni a másikat. A végén már a Föld-gömbön állva csapkodják kupán egymást, de ott be kell ismerniük, hogy innen nincs tovább: kiszólnak hát a nézőnek, hogy vége a mesének.
Mint az éhes macska, Hollywood is addig-addig növelte a látványt és a méretet, hogy túllőtt a célon. A Feltámadásban egy 3000 mérföld átmérője alien-űrhajó ereszkedik le a Földre, hogy kiszívja a bolygónk magját – bármiféle ellentámadás így nevetségesnek tűnik. Mert ez a fokozás kikukáz minden tétet, súlyt, drámát: az emberi agy csak az emberi léptéket fogja fel, Emmerich pedig rég túllépett már azon.
A Feltámadásnak emellett egy baja van: olyan semmilyen, hogy még lehúzni sem lehet. A függetlenség napján még érdemes volt dühöngeni, hogy hogy mernek ilyen nyíltan lopni az Alienből, a Star Warsból, a Világok harcából, és ámuldozni, hogy van képük ilyen szégyentelen giccset gyártani. A Feltámadásra csak legyintünk, mert már nincsen semmi tétje: pont ugyanilyen minden második hollywoodi blockbuster, ugyanígy néznek ki benne az űrlények, ilyen laposak a hősök, unalmasak az akciók, és alacsony a poénhányados – és pont így teljesíti a buta popcornmozik minimális követelményeit, és dob be mindig egy-egy jobb, önironikus poént, amikor éppen elpilledne a jóllakott néző.
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
De se szenvedély, se bűnös élvezet nincs a Feltámadásban, mert láttuk már ezt, jobban, ügyesebben – számtalanszor. A pátosz sem működik: A függetlenség napja „nagy” pillanata, az elnöki beszéd érdektelen, talán mert nem hisszük el ezt a „mai” világot, amiben az összes nemzet békét kötött, és boldogan él, amíg újra nem támad az aliensereg. És a didaxis sem egyértelmű: a húsz évvel ezelőtti film a popcornfogyasztás mellett még lelkesen buzdított a szelektív hulladékgyűjtésre, Jeff Goldblum az apokalipszis közepén is ezzel fontoskodott – ahogy a bolygójukat felélő és elhasználó alienek is az emberek rossz lelkiismeretét képviselték. A Feltámadás az analóg-digitális korszakváltásról akar mondani valamit, amikor barátként egy virtuális létformát léptet fel, az embereket pedig arra kényszeríti, hogy a számítógépes hálózatuk nélkül verjék vissza a támadást – de hogy mit, az rejtély.
Egyébként pedig: nem számít, mit gondol a vén Európa. Az a fontos, hogy Kínában jól teljesítsen a film, mert ott a mozihálózat és a filmipar (is) olyan gyorsan fejlődik, hogy hamarosan nem Észak-Amerika, hanem Kína lesz a világ legnagyobb filmpiaca. A kínaiak évekkel ezelőtt befizették magukat az amerikai filmiparba, ők pénzelnek sok blockbustert, amik cserébe a cselekmény egy részét Kínába helyezik. Ezúttal a Hong Kong-i színésznő és modell, Angelababy tűnik fel egy mellékszerepben, amit elfelejtettek rendesen megírni, de ő akkora sztár Kínában, hogy azért a két-három mondatért is húsz-harminc millió néző fog beülni a filmre. Hiába láttuk mi már, hogyan dől össze London, nekik újdonság lehet, ahogy Dubait vagy Kuala Lumpurt elnyeli a föld. Egyszer talán ők is ráunnak – és akkor majd mi is nézhetünk más filmeket.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek