A Peaky Blinders (itthon Birmingham bandája címen fut) méltatlanul alulértékelt sorozat. Kevesen ismerik, még kevesebben nézik, pláne itthon, ahol nincs helyi értéke annak, hogy Steven Knight, aki a Legyen ön is milliomost találta ki, és az Eastern Promisest írta David Cronenbergnek, megteremtette Birmingham gengsztermítoszát.
Knight a Peaky Blinders, a Beretvás Szemellenzősök legendáját vette alapul és helyezte át az I. világháború utánra. Lazán szervezett huligánbanda volt a Peaky Blinders az 1890-es években, akik késekkel, övcsatokkal, fémes orrú csizmákkal verték el a nekik nem tetsző munkáskölyköket Birmingham utcáin. Nevüket állítólag onnan kapták, hogy a micisapka szemellenzőjébe borotvapengéket varrtak, és azzal vágták fel ellenfelük arcát verekedés közben. Ami a történészek szerint mítosz, az Steven Knightnak ideális alapanyag volt az angol Gengszterkorzóhoz, amelyben – Jimmy Darmodyhoz hasonlóan – az I. világháborúból visszatért és kiábrándult Shelby fivérek kezdenek felfele lépdelni a maffialétrán – a Corleone családéhoz mérhető sebességgel.
A minta tehát amerikai, az íz viszont nagyon is angol. A felemelkedésről és bukásról szóló klasszikus gengsztermese sajátosan birminghami variációját látjuk, melyben nem szeszt csempésznek, hanem lóversenyeket bundáznak, és nemcsak a rendőrséggel, hanem az IRA-val és a kommunistákkal is megküzdenek a gengszterek. Méghozzá vagányan, Nick Cave-re, Tom Waitsre, White Stripesra, és más indie rockzenékre lassítva, felnyírt és hátranyalt hajjal, mintha egyenest a borbélytól jönnének és az Old Traffordra mennének focizni.
Hatásvadász, de hatásos sorozat a Peaky Blinders. Menő, és ezt tudja is magáról. De nem öncélú: ahogy a frizurák is többnyire korhűk, úgy a zajos, borult rockzene is mond valamit a háborúban szétesett, erőszakon szocializált, rumot, whiskyt vedelő Shelbyk lelkiállapotáról. Steven Knight nem egy történelmi korszakot akar ábrázolni, hanem egy érzést, egy hangulatot átadni, és hogy ez maradéktalanul sikerül, azt legalább annyira köszönheti a Red Right Handnek, Cillian Murphy hideglelős játékának, és a vaskos brummie, cockney és ír akcentusoknak, mint az epizódonként egymillió fontos költségvetésből megvalósított, pompás díszleteknek, amik közül is kiemelkedik a Garrison kocsma, a Shelby család törzshelye. Beszédes, hogy az amerikai szesztilalom idején üzemelő illegális New York-i bárról mintázták, de a korabeli angol kocsmák alapján rendezték be, a padlóra fűrészport szórtak, az asztalokhoz pedig köpőcsészéket mellékeltek, hogy aki rágja a dohányt, tudjon hova üríteni. Ide járnak inni a Shelby testvérek, és ide lépnek be tárgyalni az iparváros koszszürke, foltos utcáiról, amikre óriás kazánokból, fújtatókból csapnak ki a lángok – a Peaky Blindersben a pokol Birminghambe költözött.
 Jelenetek a sorozatból |
„Style over substance”, azaz stílus a tartalom felett – ezt a kritikát vágták legtöbbször Knight fejéhez, némileg jogosan, hiszen a szériában szinte minden – stílus, hangulat, színészi játék – erősebb, mint a történet. Talán azért, mert Knightnak hat részben kell kiviteleznie azt, amit más tízben, tizenkettőben szokott – a sűrítés pedig azzal jár, hogy hol a zsáner kliséihez nyúl, hol következetlenül építi a karaktereit. A fivérek nagynénje, Polly például úgy viselkedik, mintha egészen más ember lenne a három évadban. Az elsőben még erős nő, aki a fivérek távollétében vezette a családi bizniszt, és tudja, a család fejére, Tommyra (Cillian Murphy) kell támaszkodniuk, mert ő biztosít hatalmat és ezáltal védelmet a családnak. A másodikban már a gyereke miatt aggódó anya, akihez visszatér elveszettnek hitt fia, Michael, és hogy őt védje, a bűnözői életmóddal is kész leszámolni. A harmadikban pedig egy gyilkosság miatt gyötrődő, vallásos nő, akinek lelkifurdalása támad a tettei miatt – ám ez az önvizsgálat nem az előző évadok gondos karakterépítéséből, hanem a fordulatkényszerből fakad, amelynek szavatolnia kell, hogy Tommy egyik titkos terve kiderüljön az ellenfelei számára.
A Peaky Blinders három évad alatt sem vált igazán fontos sorozattá, mert Knightnak nincs mély, átfogó víziója arról, hova tartanak ezek a világháború lövészárkaiban született, és a mélyszegény munkásosztályban szocializálódott emberek. A hatrészes évadokban kevés idő jut karakterépítésre, és a témákat sincs idő kifejteni – csak megpendíteni. Egyenlő munkajogokért sztrájkolnak a nők, független államért harcolnak az írek, radikális eszmék felé fordulnak a munkások, de a feminizmus, a terrorizmus, a kommunizmus, vagy épp a gengszterélet lélekromboló hatása csak háttérdíszlet marad. Cserébe sok a fordulat és csavaros a történet – a harmadikban talán túlságosan is, sokaknak ugyanis nehézséget okozott értelmezni, hogyan bonyolódik bele Thomas Shelby és klánja a menekült orosz-grúz arisztokrácia és az angol háttérhatalmak összeesküvésébe.
 |
Egyik kritikusa egyenesen a Keresztapa 3-hoz hasonlította a harmadik évadot, mondván, gengszterfilmbe nem való a politikai játszmázás. Pedig a Peaky Blindersben nem hiba ez, hanem koncepció. Steven Knight sorozatát az különbözteti meg a többi gengszterfilmtől, hogy meglátja a gengszterben a politikust. Nem arról van szó, a politikus is gengszter (bár Winston Churchill speciel itt gyilkosságokat rendel), hanem arról, hogy a gengszter, ha magánbirodalmat épít, szintén korrupcióhoz, manipulációhoz, illegális érdekérvényesítéshez folyamodik. A maffiózók ezt általában erőszakkal intézik – fenyegetnek, családtagot rabolnak, esetleg levágott lófejet postáznak. Thomas Shelby inkább stratéga: ő tárgyalásokra, mítingekre jár, ellenfeleit szavakkal, gondolatokkal manipulálja. A Peaky Blindersben azt lehet élvezni, ahogy a gengszter nem erőszakkal, hanem szóval, ravaszsággal érvényesíti erejét – csak ül az asztalnál, tárgyal, az is lehet, blöfföl, de mindig tudja, mit kell mondani ahhoz, hogy elérje, amit akar, és végül neki legyen igaza.
Az emberek részben ezért néznek gengszterfilmet: hogy átéljék, milyen érzés jár, ha valakinek hatalma van. Tudják, hogy elítélendő, amit a bűnöző csinál, de két órára, erkölcsi ítéletüket felfüggesztve élvezhetik, milyen az, amikor mindent megtehetnek. Amikor nem lehet nekik beszólni, mert azt megtorolják; amikor mindent megkapnak és elvesznek, amit megkívánnak; amikor a velejéig habzsolják az életet. A végén persze, valamilyen formában, megbűnhődik a bűnöző – de addig ő is, a néző is élvezi a határátlépéseket.
Tommy határátlépése sajátos. Ő birminghami senkiként a politikába sodródik bele – rögtön ki is akarja használni mindenki az ír terroristáktól az orosz arisztokratákon át az angol háttérhatalmakig. A Peaky Blinders már az első évadtól kezdve Nagy-Britannia zavaros politikai viszonyainak sűrűjébe vezet, ahol a szeparatisták, a kommunisták, a pártok és a maffiák is harcolnak egymással, miközben az ország nagyhatalmi játszmáira is figyelni kell. Itt a maffiavezérre rég nem a rendőrfőnök, hanem a rendőrfőnököt megvásárló politikus jelent veszélyt – élvezetet pedig az, ahogy Tommy Shelby, gengszter lévén, kivágja magát a láthatatlan összeesküvésekből. Ahogy a kisember újra és újra kicsúszik a nagypolitika fogásából – és nem engedi, hogy a politikus átgyalogoljon rajta.
Ebben pedig a harmadik évad a legjobb, még akkor is, ha idén látványosabbak voltak a történetvezetési bakik. A BBC két új évadot is berendelt a sorozatból, a hibákat tehát lesz idő kijavítani – pláne úgy, hogy Steven Knight tervei szerint akkor fog befejeződni a sorozat, amikor felvijjognak a II. világháború légvédelmi szirénái. Addig is, Gengszterkorzó híján, a Peaky Blinders marad a legstílusosabb gengsztersorozat.