Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

JOGSÉRTÉSEK, NOVELLÁKBAN

Tíz igaz történet 2.
2016. jún. 20.
A Libri Kiadó másodszor jelentet meg kis kötetet az Amnesty Internationallal közösen; a koncepció az, hogy a jogtiprásokat az egész világon figyelemmel kísérő Amnesty egy-egy konkrét történetet ad „alapanyagként” kiváló íróknak, akik rövid szövegekben (leggyakrabban novellákban) reflektálnak ezekre. KÁLMÁN C. GYÖRGY KRITIKÁJA.

Legelőször tehát a kiadó érdemel néhány elismerő szót: hogy odafigyel az irodalmi berkeken kívüli folyamatokra – például a civil szervezetekre – is, és segít ezeknek nagyobb (vagy más) nyilvánossághoz jutni. Másrészt az Amnesty kezdeményezése is remek ötlet: mozgósítja a mai magyar irodalom jeles alkotóit, s ezzel az irodalmi életet és az olvasóközönséget is bevonja a civil mozgalom hatókörébe. (Hasonló volt a TASZ „Mondj igent!” kezdeményezése a házasság problémáival kapcsolatban.) A kiadó a címlapra kitett igazán remek nevekkel kíváncsivá teszi az olvasókat, a civil társaság pedig éppen az ő segítségükkel felhívja magára a figyelmet, és híveket szerez az ügynek.

ai2

A szerzők szemszögéből: bármennyire nyomasztó, kegyetlen, szívszorító történetek is ezek, a feladat erőpróba is, és – bizony – játék is; ki mit és hogyan tud hozzátenni, mit tud kihozni a „hozott anyagból”, hogyan forgatja vagy mutatja fel. Válasszuk tehát külön a két célt és a két megvalósulás értékelését: ami a kötet egészét, hatását, erejét illeti, teljes sikerről beszélhetünk; még ha kevésbé meggyőző is az egyes írások színvonala. Az ötlet rendkívül eredeti, a felvonultatott jogsértések – az egyes esetek – vérforralóak, felháborítóak, magukban is mozgósító hatásúak, a könyv maga sok olyan olvasót állíthat az Amnesty mellé, akik eredetileg talán csak szépirodalmat akartak olvasni. Azt azonban nem állíthatjuk, hogy az írói teljesítmény csupa remekműből állna; olykor vannak  egyszerűbb, olcsóbb megoldások (amiket azért a kötet egésze jótékonyan elfed).

Mivel mindig az írói szövegek után következik az „igaz történet” – ami az írás apropóját adja –, ez különböző szerepekbe kerülhet: szolgálhat csattanóként, megfejtésként vagy kontrasztként. Egyúttal lehetőséget ad arra, hogy a szerzők elkanyarodjanak a rögzített történettől, kikerüljék vagy távolabbról reflektáljanak rá. És amikor ezt teszik, az olykor sikeres is: Szécsi Noémi írása például egy magyar kórház nyomasztó körülményei közé visz, abortuszra váró nők közé – sötét, elkeserítő életkép, de csak az utolsó bekezdés figyelmeztet arra, hogy milyen szerencsés hely ez El Salvadorhoz képest… Papp Sándor Zsigmond nem írja meg hőse történetét, inkább a „hős” fogalmán (és az eset körülményein, hátterén) morfondírozik. És ez fontos kérdés: az áldozat szerepébe belehelyezkedni nemcsak szinte lehetetlen, de irodalmilag is kétes vállalkozás – Kiss Noémi írásának főszereplője maga mondja el a 12 évesen férjhez adott lány esetét, és a végeredmény bizony valamelyest melodramatikus, a megrázó, hatásos és a hatásvadász közötti keskeny mezsgyén egyensúlyoz. Pedig van ellenpélda: Tompa Andrea nagyszerű novellát (talán a kötet legjobbját) írja meg úgy, hogy a 43 évet magánzárkában töltött rab szemszögéből mondja el a történetet. A készen kapott téma körülírásával próbálkozik Kondor Vilmos is, de az ő megoldása kevéssé sikeres: remek stílusban megírt Maugham-novellába ágyazza, de közben el is bagatellizálja, kedélyessé alakítja a vérlázító jogsértést.

Kifejezetten csalódás Péterfy Gergely nyitószövege, amely a gúny válogatott eszközeivel lényegében elismétli az Amnesty történetét, de a szarkazmus ezúttal sokkal kevésbé hatásos, mint akár a tárgyszerű leírás. Nem sikerült Németh Gábor írása sem: az ugyan érdekes és megfontolandó szempont, hogy a homofóbia elítélésekor milyen rejtett vagy (magunk előtt is) titkolt ellenszenvvel kell szembenéznünk, de az igencsak közhelyes megoldás, hogy a görög mitológiára (illetve Homéroszra) utal a szöveg, pusztán azért, mert a homofób inzultus helyszíne történetesen Görögország.

Benedek Szabolcs, Mán-Várhegyi Réka és Térey János szerepelnek még a kötetben. Térey szép írásában az ítélkező-értelmező-tanú szerepéről is elmélkedik (Németh Gáborhoz hasonlóan), és érezhetően kedvét leli a környezet érzékletes festésében; Benedek reflektál a történetek ismételhetőségére és ismétlődésére, miközben visszafogottan, de erővel mondja el azt, ami neki jutott; Mán-Várhegyi ugyancsak birkózik az elmondhatóság és hitelesség problémáival – a magára szabott szűkszavúság végül is remek formába önti a rövid szöveget.

A kötet szerzői tehát arra vállalkoztak, hogy a legszörnyűbb sorsokról, az emberi lét határhelyzeteiről és a társadalom diszfunkcióinak égbekiáltó, botrányos, elviselhetetlen eseteiről írjanak. Igen nehéz feladat – de nagy szükség van rá. Olykor sikerül a végre járni annak a számtalan (irodalmi, formai, poétikai, lélektani) kérdésnek, amit ez a feladat jelent, olykor nem. De a végeredmény mindenképpen – fontos.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek