Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

LIBERTÉ, EGALITÉ, FRATERNITÉ, VARIETÉ

Heiner Müller: Der Auftrag. Erinnerung an eine Revolution. / Schauspiel Hannover, Wiener Festwochen
2016. jún. 15.
A Hannoveri Staatstheater (Schauspiel Hannover) előadását látva Heiner Müller biztosan nem forog a sírjában. Mi több: ő maga szól hozzánk onnan. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.
A francia forradalomból csak a jelszavak maradtak. Ezek olvashatók a színházi bársony elé akasztott piros cirkuszi függöny fölött. Hívnak-e még? Van-e még tartalmuk? Különösen úgy, hogy a történet a véggel kezdődik. A francia forradalom három küldöttje – Debuisson, a jamaicai rabszolgatartók fia, Galloudec, a bretagne-i paraszt, Sasportas, a fekete rabszolga – azt a feladatot kapja, hogy amolyan exportáruként vigye el a forradalmat a Karib-tenger brit koronagyarmat szigeteire, és szítson a francia köztársaság nevében a rabszolgák között lázadást. Mire azonban a megbízást elvégezhetnék, Napóleon hatalomra jut, így aztán megmarad a világ annak, ami volt, rabszolgatartók és rabszolgák összességének. Hármójukból ketten halottak, egyikük áruló lett. A vég csúfos, így aztán mást nem tudunk, csak emlékezünk a forradalomra. Felidézzük, hol röhögve, hol kínok közt, hol megszépítő nosztalgiával, de a szembesülést nem kerülhetjük el.
Különös és eklektikus cirkuszi szeánsz ez, amelyet Heiner Müller irányít porondmesterként 1980-ból. Egy akkor készült hangfelvételre, amelyen a drámát olvassa, zajlik az előadás jó része, a színészek pedig mintha playbackelnének, úgy tátognak az egy tónusban, szinte teljesen monotonul olvasott szövegre. Egyszerre vicces, bizarr és melankolikus ez a gesztus; ha akarom, még akár némi felelősség-áthárítás és tanácstalanság is felfedezhető benne a jelen részéről. Vagy talán ez lenne a színpadi formája a „kétely angyalá”-nak, aki a darabban is megjelenik?
A két rendező, Tom Kühnel és Jürgen Kuttner egyik végletből a másikba visz, pontosan úgy asszociál szabadon a szövegre, ahogyan Heiner Müller a darabban. A Die Tentakel von Delphi nevű zenekar mulatósra hangolva játssza, hogy „A zsarnokság dőzsölt és ülte torát”, mire a Galloudec levelét hozó, a Patyomkin cirkáló legénységének sapkáját viselő matróz vörös zászlóval a Mojszejev Együttes inspirálta táncot rop. Antoine egy teáskanna jelmezében idézi fel az ő nagy napjait, azokat, amikor a nép a Bastille-t rohamozta, a Bourbon-fejek a guillotine alá kerültek. Egy teáskannából, ami kinek a nagypolgári/arisztokrata szalonok világát, kinek meg A szépség és a Szörnyeteg Disney-musicalét jelenti, a koreográfia viszont az orosz balettet és a Ballet Russes-t egyaránt megképzi. Billie Holiday Strange fruitja szól, majd belassítva, bepuhítva a Marseillaise, játszanak a hangmagasságokkal és -mélységekkel, hol így, hol úgy szólalnak meg a színpadon levők. Egy Blue Man Group annyira majomszerűen, mint amennyire a – és itt nem lehet pc-n fogalmazni – négereket sztereotipizálták, kék hordókon dobol, cirkuszi spánielnek öltözve mutatnak be kunsztokat a cheerleaderek pompomjaival, de a gyarmatosításhoz oly adekvátan kapcsolható Elfújta a szél sem marad ki. Mindez csillogó kék, arany és ezüst függönyök előtt, porondra emlékeztető térben. Attrakció követ attrakciót. Nincs nyugvópont. Hogy lenne, hisz „Mindig meghal valaki.”
De a „Forradalom színháza” csak ezek után következik, benne Danton és Robespierre bokszolnak a Rocky témájára az emberi jogokért. Élő animációval – aki ettől nem rohan el azonnal bábelőadásra…! –, titoktalanul, leleplezően, mindennek a színét és visszáját, mozgatót és mozgatottat egyaránt megmutatva. A felvetett báb- és történetfilozófiai kérdéseken túl persze feltárul a színházcsinálás mibenléte: átlátszó operafóliára vetítenek, s eközben azt is figyelemmel követhetjük, milyen elképesztő pontossággal dolgoznak a színészek és az őket segítő műszak. Expresszív az egész, dinamikus, tele van a szövegből kiinduló fekete humorral. Amit látunk, az nem illusztráció, inkább megannyi kortársi kommentár az Anna Seghers 1961-ben megjelent elbeszéléséből kiinduló 1979-es drámához.
Súlyosak Heiner Müller kételyei, amelyeket megfogalmaz. Mi valójában az arc és mi a maszk? Saját életére konkretizálva: áruló-e az NDK-ban élő, de az NSZK-ban is elismert drámaíróként, olyan kelet-európai értelmiségiként, akinek a hatalom különböző privilégiumokat, például utazási lehetőséget adott, ha ezeket a kiváltságokat arra használja, hogy olyanokat írjon meg, amiket utazásai nélkül nem írhatott volna meg? 
Fotók: Katrin Ribbe. Forrás: Staatsschauspiel Hannover
Fotók: Katrin Ribbe. Forrás: Staatstheater, Hannover
És aki mindezeknek súlyt ad: Corinna Harfouch. (Nagy Heiner Müller-színésznő amúgy. Írják, legendás volt az első Lady Macbethként.) A szomorú fehér bohócnak öltöztetett színésznő a hatalmas, kafkai céltalan célra tartásról szóló monológot saját hangján mondja. Hatalmas energiákat összpontosít, pontosan olyanokat, mint amilyenek az állandó készenléti állapotú várakozáshoz szükségesek. Olyan útvesztőkkel teli bolyongáshoz, mint amilyen neki ítéltetett, hogy megtalálja a főnökét, és megtudja a feladatát. Látszólag nyugalmas, a felszín alatt azonban csupa veszély helyzetekhez. Ahhoz, hogy ha a túlélés esélyként felmerül, felismerje, és ne veszítse el. 
„A forradalom a halál maszkja. A halál a forradalom maszkja.” Marx, Sztálin, Mao, Lenin, Che egy Blair Witch Project hangulatú sitcom szereplőiként nyomasztanak bennünket, és mivel olyan depressziósan mondják az életigazságokat, mint Taki bácsi és Lenke néni, azok minden éle elvész. Akkor hát hogyan lehetett mégis az ő és eszméik nevében, nem csupán saját hazájukban, de az eszméket exportálva, több határon túl is gyilkolni? 
Ez a kérdés költői, izé, drámaírói. Meg rendezői. A válasz a zenés-táncos tapsrend után a nézőben kell, hogy megszülessen.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek