A Szenilla nyomában éppenséggel jó film – jó a 26. Jégkorszakhoz, a sokadik hercegnős Disney-meséhez, és a spanyol, brazil, meg orosz animációs filmekhez képest is. Sőt, Pixar-filmnek is jó. Van szíve, humora, és csattanója – és mindegyik méretes. De azért mégsem egy Agymanók, nem egy WALL-E, még csak nem is egy Toy Story 3. Magyarul: nem eredeti. Szép film, de láttuk már. 13 évvel ezelőtt, Némó nyomában.

Olyan ez, mint az új Star Wars: aki rongyosra nézte már az eredetit, fejből fújja belőle az összes viccet, dumát és fordulatot, és szeretné más szereplőkkel, kicsit más történetben újranézni az egészet, az örülni fog neki. Akinek viszont kevés, ha más köntösben adják elő ugyanazt, aki nem tud nevetni azon, ha Némó aggodalmaskodó apukája felkiált, hogy „hú, ezt láttuk már”, az kicsit keserűen fogja mormogni maga elé, hogy „eh, ezt láttam már”. De tényleg csak kicsit: a Pixar filmjében megcsillan annyi kreativitás, hogy takaros, és, adjuk meg neki, okos családi filmként élvezhessük ezt a százpár percet.

Amiben most nem a kacska úszójú bohóchal, Némó, hanem a rövidtávú memóriazavarral küzdő Szenilla „veszik el”. Egy évvel járunk a Némó nyomában kalandjai után, amikor az emlékezethiányos doktorhalnak beugrik egy kép a szüleiről – így aztán elindul megkeresni őket, csak most nem a halevésről leszokó cápákkal, füves tengeri teknősökkel, és a Psycho vijjogó vonószenéjére belépő, félelmetes kislánnyal találkozik közben, hanem egy házsártos polippal, egy vaksi cetcápával, meg egy pár naplopó oroszlánfókával.

Kevesebb az emlékezetes, frappáns karakter, mint múltkor, de azért nem fogunk unatkozni. Bár Sorsot, a cetcápát, vagy Bénit, a kissé hipochonder delfint nem rajzolták többdimenziósra a Pixar stúdiójában, Hank, a folyton alakot és színt váltó, és így magát mulatságos tárgyakká változtató, zsörtölődő polip, aki annyira szereti a kaliforniai vízimenhelyet, ahol meggyógyítják az állatokat, hogy nem is akar visszajutni a tengerbe, telitalálat. Őt Dörner György szinkronizálta, zseniálisan, és ha már a szinkronnál tartunk, muszáj megjegyezni, hogy nemcsak a komplett szinkronmunka remek, de a film hatalmas poénját is egy másik ismert szinkronszínészünk felbukkanása okozza. A Némó nyomában magyaros szóviccei viszont eltűntek („Kipucolja az akváriumot, és utána pucolunk”, „Csökken a víz, hogy ússzuk meg ezt szárazon?”), de nekünk nem hiányoztak – talán mert finomhangolt karakterhumort kaptunk helyette.

Persze nem csak azt lehet értékelni a filmben, hogy helyén van a humora, hanem azt is, hogy ízlésesen oktat bioszt a gyerekeknek (meg a felnőtteknek is, elvégre hányan tudják, mi az az echolokáció, vagy hogy három szívük van a polipoknak, és hiába morcosak, attól még mindhárom óriási?). A Szenilla nyomában a tanulságon is farigcsál kicsit, mert bár itt is a családról meg a szeretetről szól a fáma, már nem az a kérdés, túl sokat szorong-e a gyerekét féltő szülő, hanem hogy milyen kihívásokkal szembesül a hátrányos helyzetű gyereket nevelő szülő, és hogyan talál magára a rossz esélyek ellenére is ez a gyermek. Nagyjából hasonlóan, mint Némó: gondolkodás nélkül veti bele magát a kalandokba, és előnyére fordítja a hátrányát, magát és barátait is megtanítva, milyen jó a pillanatban élni, ha már az előzőre úgysem emlékszik.

A Szenilla nyomában-nal tehát csak egy gond van: hogy a Némóhoz képest nem tud újat mondani. Na jó, azzal sem voltunk kibékülve, hogy a fináléban, az autót vezető polippal már túl messzire rugaszkodtak a realitás talajáról, de az önismétlésen felül csak bocsánatos hibák vannak a filmben. Mondjuk ezt azért, mert a hírnevével ellentétben a Pixar kifejezetten jó a folytatásokban. A kritika a Pixart kreatív és eredeti stúdióként jegyzi, amely a franchise-rendszerben gondolkodó Hollywooddal szemben mindig új világokat teremt. De ők is csinálnak folytatásokat, már a kezdetek óta: harmadik filmjük a Toy Story 2 volt. A trükk az, hogy a folytatásokban is tudnak újat mutatni – továbbgondolni, kikerekíteni az első filmet. Ahogy a Szörny egyetem tette, de még inkább a Toy Story 2 és 3. (A Verdák 2-ről most inkább ne beszéljünk.) A Pixartól, amely megteremtette az egészestés számítógépes animációt, és alapjaiban írta át, hogyan gondolkodunk a mesefilm műfajáról, azt várjuk, hogy utat mutasson – két lépéssel mindig a többi stúdió és az összes néző előtt járjon. Meghökkentsen valamivel, amiről nem is álmodtuk, hogy lehetséges.

Szemben, például, az Agymanókkal, a Szenilla nyomában nem tesz ilyet. Csak elismétli a viccet, ami egyszer már működött. Korrekt, szerethető mese, bájos humorral – se több, se kevesebb. Szóval, Pixar, kösz a bohóc- és doktorhalakat, de most már lépjünk tovább, és hadd lássunk megint valami meglepőt. Akár a Cocoban, akár a Toy Story 4-ben, akár A hihetetlen család 2-ben: nem számít, amíg a Pixar Pixar, azaz ötletes, innovatív és szellemes marad.