Szeptemberben lesz kerek száz éve, hogy megszületett Simándy József, s így magától értetődő, hogy idén sokfelé megemlékeznek az országban a magyar tenorról, aki tehetségének és kitartásának, a közönség szeretetének, s még ki tudja, hány tényezőnek hála, egészen kivételes rangot ért el: már életében maga mögött hagyta hasonlóan jeles pályatársait, sőt voltaképp az opera világát is, s a magyar kultúra egészének vált emblematikus alakjává. Szoboralakjává, ha úgy tetszik, hiszen az országban már több helyütt is szobra áll az 1997-ben elhunyt énekesnek. Így szobra van szülőhelyén, Kistarcsán is, s az énekest Bánk bán szerepében-alakjában megörökítő alkotás az alábbi költemény megírására ihlette Körömi Ferencet:

„…Ott fönt az égben énekelj az Úrnak!
Kísérjen halkan angyalok kara,
Bűvös ereje lesz így majd dalodnak,
Leomlik majd a hallgatás fala.
S te csak dalolj szívből a szenteknek,
Hisz’ várva-várjuk a víg esztendőt,
Hogy megszenvedett, hosszú ezredévnek
Elmúltán kapjunk derűsebb jövőt…
…Akkor talán csodát teszel velünk,
Ha hallja az Úr a Bánk csodás dalát –
Idelenn meg könny áztatja szemünk,
Ha felcseng a dal, a „Hazám, hazám…”

Ács János

Ez a figyelemre érdemes versezet is elhangzott a miskolci gála elején, melyet mindazonáltal egy videobejátszás indított: a 70 esztendős Simándy József előadásában Bánk fentebb is említett áriája, a művész jubileumi szegedi fellépéséről. Sajnos, sem a felvétel hangminősége, sem Simándy akkori, erősen sérülékeny diszpozíciója nem bizonyult méltónak az emlékidézés aktusához, s ez nem ígérkezett szerencsés előjelnek. Az igazi gondok mégis akkor kezdődtek, amikor az édesapjáról fiúi pietással megemlékező Simándi Péter után pódiumra lépett a koncert szervezője, Lovas Károly, aki – fájdalom! – nem érte be a háttérben kifejtett áldásos működéssel. Jelezvén, hogy nem akarja többször megakasztani a műsort, egy – a karmesteri dobogóra letett – dossziéból egyenként felolvasta a föllépők teljes nacionáléját, elmesélte a „9 tenor”-koncertek majd’ két évtizedes történetét, s azt is, hogy ő maga személyesen mit is köszönhet e nagyralátó kezdeményezésének. Nos, ezek után a koncert első részében még négyszer tért vissza a pódiumra, ahol aztán hol egy-egy énekes keresztnevét, hol a vezetéknevét hibázta el. A hasonlóan sűrű megjelenésével megtisztelt második részben pedig egyrészt olasz dalként konferálta fel Agustín Lara híres Granadáját, másrészt jó előre és szabatos pontossággal bejelentette a majdani ráadásszámot, s végezetül a 9 tenor ünneplésébe beletrappolva előbb ismertette a koncert szponzorának ajándékborát, majd kikérte önmaga számára az est legutolsó tapsait.

Mindeközben azért szerencsénkre egy koncert is lezajlott, néhány borítékolható csalódással, s több kellemes meglepetéssel. Kiderült például, hogy a Hunyadi László című Erkel-opera nyitányával még többnyire egyenlőtlen küzdelmet folytató Miskolci Szimfonikus Zenekar utóbb egész jól együtt tudott működni az estét nagy elánnal végigvezénylő Ács János karmesterrel, aki ugyan olykor túlságig szabadjára engedte a zenekar hangerejét, de a koncert túlnyomó részében mégis figyelmes kísérőnek és megnyerően eredeti figurának bizonyult.

Boncsér Gergely (A képek forrása: www.operafesztival.hu)

De szóljunk végre a tenorokról, akik többnyire olyan operai, operett- és dalslágereket énekeltek, amelyeket egykor Simándy is kedvvel megszólaltatott! A korelnök, a 70 esztendős Berkes János rokonszenves manírjait jól őrizve, hatásosan oldotta meg Cavaradossi Levéláriáját, a másodiknak előadott Kacsóh-részlettel (Hazámba vágyom, a Rákóczi megtéréséből) pedig sokadszorra is igazolta remek érzékét az operett, különösen a magyaros zamatú operett műfajához. Kovácsházi István egyszerre hozta a papírformát és szerzett kellemes meglepetést: előbb egy átszellemült Grál elbeszélést, majd egy elegáns Szu Csong-áriát (Vágyom egy nő után) abszolválva.