A román újfilm nyitó darabjának a 2005-ös Lazarescu úr halálát tartják, aminek rendezője, Cristi Puiu azóta csak két mozival jelentkezett, az Aurorával 2010-ben, és most a Sieranevadával. A jelenleg a világ legjobb szerzői moziját produkáló román filmművészet első számú fesztiválján, a kolozsvári TIFF-en is hallhattunk olyan hangokat, melyek az újhullám végét várják. Ezzel szemben az egy évtizede útjára indult reneszánsz talán legfontosabb rendezője most olyan filmmel állt elő, ami elhallgattatja a fanyalgókat. 

Ne higgyük, hogy csak artmozik és fesztiválok közönsége kedveli: a film a Romániában is legkommerszebbnek számító műfajban készült, azaz vígjáték, szatíra, amit a (cannes-i világpremiert követő) teltházas román bemutatón rengeteg taps és hahota fogadott, majd a film rögtön az élén nyitott a közönségszavazás eredményeit mutató listának, és végig a legnépszerűbb versenyen kívül műsorra tűzött alkotás maradt. Pedig minden, csak nem közönségfilm: három óra hosszú, több mint egy tucat egyenrangú karaktert mozgat szinte real time-ban, egyetlen helyszínen játszódik és non-stop dialóg. Témája filozofikusabb nem is lehetne, de a rendező átélhető és humoros dramedy-ben fejti ki téziseit.

Negyven nappal egy családi pátriárka temetése után összegyűlik a szűkebb rokonság és családjaik halotti tort tartani, követve a helyi hagyományokat. Az előkészületek közben a família apró-cseprő ügyekről cseveg, vitatkozik, majd veszekszik, mivel egyre jobban idegesíti őket, hogy a pópa régóta késik, és nélküle enni sem lehet, miközben mindenki farkaséhes. Senki nem akar itt lenni, de a hagyomány összezárja őket a szűkös lakásbelsőbe, és hiába próbálnak pontot tenni a ceremónia végére. Aztán végül kipattan egy kis botrány, jön a drámai nagyjelenet, ami régi sérelmeket hoz felszínre: egy nagybácsi nemrég bukott le azzal, hogy csalta a feleségét. A felszínen hol feszült, hol szórakoztató drámát látunk, de érdemes odafigyelni a subtextre.

Mivel a pópa késik, a vallási hagyományok pedig megmosolyogtatóak, a marxista nagymama összekap a rendszerváltó generációt képviselő menyével arról, hogy mit adott Romániának a kommunizmus, és mit az egyház. Puiu arra világít rá, hogy az emberek az egyéni, szubjektív beállítottságuktól függően máshogy látják ugyanazt a valóságot és történelmi múltat. Szentül hisznek a saját igazukban, pedig nyilvánvaló, hogy legalább az egyikük téved. Egy fiatal rokon a 9/11-es összeesküvés-elméletekkel hitegeti a többieket a Charlie Hebdo-merénylet kapcsán. Puiu furcsamód ezt a wikipédia-függő geeket teszi meg saját alteregójának: miután lehurrogják, a fiú kifakad a többiek ellen, szerinte az igazság valójában keveseket érdekel, senki nem néz utána se a hivatalos, se a konspirációs változatnak.

Ha a kétes teóriák kérdésében nem is, ebben legalábbis Puiu igazat ad a fura srácnak: amellett érvel, hogy az agyunk – önvédelmi ösztönként – nem az igazságot keresi, hanem kényelmes, megnyugtató, egyszerű, saját világnézetünkbe beleillő, általunk megoldható bonyodalmakat feltételező válaszokat. Az univerzum valóságából vajmi keveset ismerünk, csak a saját környezetünkről van közvetlen tapasztalatunk. A wikipédia és társai sem javítanak a helyzeten, mivel emberek által már tudatlanul is manipulált információt közvetítenek. 

Miért Sieranevada a cím, így elírva? Puiu ugyanúgy torzítja el a címet, ahogy szerinte elvétjük a valóságot. A címadása egyébként bevallottan és szándékosan értelmetlen: a rendező arról beszél, hogy az is ösztönös emberi reakció, hogy mindent felcímkézünk, saját tudásanyagunk alapján beskatulyázunk. A filmcím pedig egyfajta agymosás, mivel gyakran utal a történet esszenciájára, a valóságnak viszont nincs lényege, bármit is állítanak a hűtőmágnes-bölcsességek kedvelői.

Puiu nem csak személyes – egyben alighanem általánosan emberi – létélményét, tapasztalatait fejezi ki, de a fikciós történetmesélő művészeteket is kritizálja: drámaírásból azt tanítják, hogy ha már a valóság csupa lezáratlan kérdés, és embertársainkat sosem, legfeljebb saját magunkat ismerhetjük ki teljesen, egy fikciós történetben varrjunk el minden szálat, a karakterek legyenek nyitott könyvek a befogadó számára, a finálé pedig legyen a lehető legkerekebb. Puiu viszont nem megnyugtat, hanem még jobban összezavar, és rávilágít arra is, hogy ő is csak egy történetet mesél el, amit ezért nem kell egészen komolyan venni. Témáit ugyanúgy dolgozza ki, mint a drámaírók az idők kezdete óta: tézisét életszerű, természetes szituációkba kódolja le, absztraktból konkrétat csinál, példáz, bizonyít, mindezt közérthetően és szórakoztatóan. Az összegyűlt rokonság ugyanis az emberiség mikrokozmosza, sokféle személyiségtípus megtalálható benne, és beállítottságuknak és pillanatnyi érdekeiknek megfelelően ők is különbözőképpen emlékeznek a múltra és vallanak a valóságról, például arról, házasságtörő-e a bácsi.

A Sieranevada nem csak remekmű, de egyben reprezentatív román újhullámos mozi is, elég arra gondolni, hogy utóbbi két filmjében Porumboiu is a valóság teljes megismerhetetlensége mellett érvelt. A Metabolizmusban amellett, hogy a digitális átállással megváltozik a mozi nyelve (mint a világról való gondolkodás egyik fajtája), mert míg a celluloid idején egy snitt sem lehetett hosszabb tizenkét percnél (mert annyi fért egy filmtekercsre), videóra akár több órás snitteket is forgathatunk. A kincsben pedig analóg és digitális fémdetektor mutat egészen más képet ugyanarról a valóságról, a forma tehát alakítja a tartalmat, a banalitás a filozófiát. 

Puiu viszont nem trendet követ, legfeljebb kihasználja a nagy alkotói szabadságot, ami a világverő román újhullámos mestereknek garantált az országban. Következetesen, tudatos szerzőiséggel építi az életművét. A titulust részben azzal indokolta, hogy a Lazarescu úr halála egy eseményről szólt, az Aurora egy időszakról, eseménysorozatról, a Sieranevada pedig egydíszletes film, ezért helységnév a címe, amivel mintha arra is utalna, hogy a címkézés kényszere alól nem vonhatjuk ki magunkat teljesen.

 

A film adatlapja a Cannes-i Fesztivál oldalán itt található.