Ráadásul a zseniális Totál szívás (Breaking Bad) után a The Path főszerepét is alakító Aaron Paul szintén jobbat érdemelne. Elöljáróban annyit: ha tényleg nívós, megrázó, a lét- és hitkérdésekkel foglalkozó sorozatot szeretnénk látni, válasszuk inkább A hátrahagyottak két évadját; ha pedig egy tisztességesen kivitelezett, önnön műfajára büszke ponyvára vágyunk, amelyben dramaturgiai szempontból indokolatlanul sokat bunyóznak és szexelnek (már amennyiben ponyva esetében ehhez kell egyáltalán indok), arra ott a Banshee. Minden másra meg itt van nekünk a The Path, ez a meyerizmus névre hallgató, fiktív vallási szektában játszódó túlfűtött családi dráma. 

A kiindulópont, vagyis az alaphelyzet egyébként nem volna rossz: a karizmatikus szektavezér (a tagok következetesen mozgalomnak hívják magukat), Cal Roberts (Hugh Dancy) az amerikai szárnyat igazgatja több hektárnyi területen, ahol a hívőkkel együtt kis bungalókban él, távol a világ zajától. Az agytröszt, a mozgalom megalapítója, doktor Steven Meyer épp Peruban haldoklik, de ezt Calon kívül nem sokan tudják. Ráadásul Cal ifjúkori szerelme, Sarah Lane (Michelle Monaghan) épp házassági válságon megy keresztül a férjével, Eddie-vel (Aaron Paul), aki a kötelező perui zarándoklat után kétségekkel a szívében tért haza. 

Ahogy az epizódok haladnak előre, egyre többet megtudunk a meyerizmusról, erről a szcientológia és a pszichedelikus mozgalmak keverékéből összeállított fiktív vallásról. A hívők bizonyos szinteken állnak; Bibliájuk (A létra címre hallgató Meyer-könyv) alapján életfeladatuk megmászni a lét lépcsőfokait, hogy végül a legmagasabb szintre érve üdvözüljenek (igaz, az utolsó pár lépcsőfokról senki nem tud még semmit, lévén Meyer – az állapotára tekintettel – nem vetette papírra azokat). Napi teendőik közé tartozik, hogy meditáljanak, terítsenek; segítsék a szegényeket, az elesetteket, a természeti katasztrófák áldozatait; zarándokutakon és szemináriumokon vegyenek részt. A vallásos transz eléréséhez, az isteni kapcsolódáshoz valami zöld trutymót fogyasztanak – ami valószínűleg ajahuaszka, mert mindenki hallucinál tőle –, de egy fejre erősíthető, az agyhullámokat stimuláló kütyüt is előszeretettel bevetnek nyugalmuk érdekében. Időnként „kapcsolódnak” is egymáshoz (összegabalyodva ülnek), amiből érthetően gyakran lesz szex. 

Mindez azonban kevés ahhoz, hogy az események beinduljanak – a kezdő lökést végül az adja meg, hogy Sarah azt hiszi, Eddie egy másik nővel csalja őt (nem így áll a dolog – mint már utaltunk rá –, csak miután a férfinak kétségei támadtak, egy kiugrott szektataggal találkozgat). 

Hogy stílszerűek legyünk: valahol ennél a pontnál térünk le az ösvényről, amely egy lehetséges királydrámához (Cal és Meyer konfliktusa), és/vagy egy egzisztenciális kérdéseket feszegető sorozathoz is vezethetne. Ezek toposzai azonban kezdenek fokozatosan dekorációvá silányulni, háttérbe szorulni valamihez képest, amit nevezzünk jobb híján szektás ponyvának. 

A The Path-ban az a legidegesítőbb, hogy első blikkre mélynek tűnik (minden szereplő önmagát, az útját keresi és a kétségei motiválják); a kritikai felhang is végig tetten érhető (a sorozat egy szekta mindennapjaiba nyújt bepillantást: hogyan toborozzák az elveszett lelkeket, milyen befolyással bír egy szektavezér, hogyan zajlik a szelíd agymosás, stb), de ezek lassacskán átadják a helyüket a szenvedésnek és a szenvelgésnek, vagyis a melodráma-esztétikának, amit a szex különböző formái színesítenek (Sarah és Eddie, Sarah és Cal, Cal és az egyik szektatag, az egyik szektatag és egy másik szektatag, stb). Ennek alapján az első tíz részbe a (leszbikus) szexen túl még a következők férnek bele: természeti katasztrófa, menekültválság, alkoholizmus, kábítószer-függőség, haldoklás Peruban, nyitott szívműtét lehetősége egy kisgyereken, gyilkosság, szakítás, szerelmi dráma. 

És ne feledkezzünk meg pár hajmeresztő dramaturgiai fordulatról sem: Sarah az egyik első részben gondol egyet, és meglesi a szektából kiugrott testvérét, aki egészen véletlenül (?!) nyitva hagyja menő kéglije ajtaját, miután elmegy otthonról, hogy a testvére aztán kedvére bolyonghasson a lakásban; de az is teljesen „életszerű”, hogy a közös táborban/telken élő szektatagok, amikor a másik nem veszi fel a telefont, kétségbeesetten tovább hívogatják, ahelyett, hogy mennének pár métert a házáig, és megnéznék, mi van vele.

Nem kétlem a jó szándékot, ami a The Path stábját vezette – a sorozat hiánypótló, a témaválasztás tényleg fontos. Ám mintha mégsem bíznának benne eléggé: elkezdik relativizálni a fő csapásirányt olyan mellékszálakkal, amelyek lehet ugyan, hogy egy második szezonban értelmet nyernek, az első évadban azonban vagy üresjáratnak tűnnek, vagy olyan sablonos húzásoknak, amelyekkel kapcsolatban úgy érezzük, látszattörténések követik egymást, mert a lényegi mondanivaló elfogyott.

Visszatekintve persze már az is kérdés, mi volt az. Minden karizmatikus szektavezér valójában sebzett lélek? Sarah számára fontosabb a hit, mert gyerekként készen kapta, mint a férje? Eddie számára fontosabb a családja, mint a hit (amit felvett Sarah miatt)? Ha sokat drogozol, végül úgyis kikötsz egy szektában? Ha egy szekta tagja vagy, sokat szexelhetsz? Vagy akkor ez most nem is szekta, hanem vallási mozgalom? Megannyi kérdés, amelyekre az első szezon után már teljesen mindegy, hogy milyen válaszokat ad a berendelt második.