Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MINDENKI A FEDÉLZETEN

Sebastian Brant: Bolondok hajója / RS9 Színház
2016. jún. 2.
A butaságként, bolondságként kipellengérezett bűnök legendás kritikai allegóriája óriásmolekulák jeleneteire szakadt karneváli, ugyanakkor publicisztikus kavalkád alakjában elevenedik meg a színpadon. Kár, hogy nem mélyebb – nem bolondabb egy kicsit. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
A sokoldalú jogtudós, literátor, író Sebastian Brant a középkor és az újkor fordulóján, 1494-ben gyűjtötte össze egy hajóra mindazokat, akiket a verses epika tengerén Narragónia („Bolondisztán”) felé útnak indított, rövid, párrímes sorokban fújva a szelet a vitorlákba. A most készült adaptáció a narrátorral (nota bene: ő is bolond lenne…? németül: Narr?) árkusról árkusra olvastatja a versezeteket, amelyeket ugyan Márton László fordítás-remeklése, a folyamatos nyelvi tűzijáték sziporkáztat polgári szójátékokkal, sisterget rusztikus zamattal, de Lábán Katalin rendező, Abody Rita dramaturg, a népes színészgárda és elsősorban a közönség alighanem jobban jár, ha kevesebbel beérik, s inkább a Divina Satyrának is nevezett, nem isteni, hanem ördögi színjáték önállósuló képeinek számát növelik. Bár nem illusztráció, mégis amolyan követő hullám a legtöbb szcéna az alapszöveg víztömegéhez képest.
Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból
A majdnem kétórás, szünet nélküli előadás sorra lépteti a hajóra, az RS9 pincehelyiségének világot jelentő fedélzetére az előtér felől, a széksorok között egyesével-kettesével érkező szereplőket. Ez a legsikerültebb részek egyike, hosszas, ám indokolt nyitány, amelyben mindenkinek van módja clownosan prezentálni a saját egyéni vagy páros bolondériáját és ennek kellékkacatjait. (Az összecserélés-motívum – kihez mi tartozik attribútumként? enyém? nem enyém? – ugyancsak kitűnő.) Békés Rozi jelmezei, a tarkaságban a piros színt preferáló ruhák itt érvényesülnek a legjobban a felesleges emberekké bomlott különcökön: bűn, butaság, bolondság médiumain. Az erős antrékat később – jóllehet a bolond-fizimiska különös premier plánjaival mindegyikük szolgál – nem is sikerül felülütnie egyik-másik színésznek. Akiknek névsora megengedi a vélekedést: a hajó neve RS9. Hiszen az együttes történetének meghatározó személyiségei közül sokan verődnek össze, s velük olyan aktorok, akik új arcok, e sorok írója számára mindenképp. Törnek fel az emlékek, kit miben láttunk az idők, évtizedek során – így az ezúttal fekete angyalnak maszkírozott Túri Hajnalt, a szövegolvasás monotóniájából a végén örömmel kiperdülő Koleszár Bazil Pétert, a minap még Ibsen-hősöket formáló Álmosd Phaedrát és Kassai Lászlót –, s ki miféle újat hoz ebbe a történeti színképbe. Tegyük teljessé a névsort: az említettek mellett Barkó Tamás, Buda Géza, Gerald A. Jameson, Kókai János, Kovács Andrea, Kovács Éva Rebecca, Lenhardt Anita, Molnár Ildikó, Nagy Ferenc, Radomir Maja, Rácz Magdi, Schefcsik Ferenc, Szedres Rita, Tamási Leonárd lép fel.
A játékot Uglár Csaba díszlettervező főleg a hosszanti falak mellé telepített rengeteg különféle ülőalkalmatossága keretezi és telepíti, szerencsés húzással egyáltalán nem a hajó-jelleget erősítve. Inkább azt, hogy a bolondság kétséges távlatok felé úsztatott „örök” változatainál fontosabbak a kommentárok és reflexiók. Határvonalain zsúfolt – centrumában várakozó, üres a tér. Bolondjaink le-lecsapnak a kínálkozó lehetőségekre, ugranak egy-egy patronra, s hol elvontabb, hol aktualizálóbb stílusgyakorlatokkal rukkolnak ki. Például Hieronymus Bosch (miért is ne tudatnák sietve: Brant kortársa) kétdimenziós triptichonjának, A gyönyörök kertjének egy ismert részletét, az egyszerre embert evő és embert ürítő démon ábrázolását egy létra és indázó testmozgások, mászások segítségével plasztikusan kiviszik 3D-be, privatizálón fecsegnek róla, míg az élőkép idomárja „csak úgy mellékesen” az oktatás- és egészségügyből kiszívott velőt emlegeti. Még kompaktabb, mulatságosabb, mert egyszerűbb a „sorsjóslás” karikatúrája, a zagyva jelent és hazudott jövőt összehamiskodó szemérmetlen áldozat-kopasztási kísérlet. Illuzórikus jövendölést vágyni és nyújtani egyként vétek, bolondságbűn.
Fotó: Olajos Ilka
Fotó: Olajos Ilka
A színészek eleinte sem nagyon takargatják, hogy ők színészek, azonban a kissé mégis fedett kettősség (játszom is, élem is; azt játszom, hogy azonosulok) nincs igazán végiggondolva, s időnként nem több poénnál az ilyesfajta kiszólás: ha majd ősszel adjuk elő a darabot, a csillagos égről is másként mesélek, hiszen addigra új csillagképek forognak fölénk. Lábán Katalin rendezése olykor megzökken, kihagy, a csapatnak össze-össze kell szednie sorait, vagy esetleg épp a felolvasó téved el a szövegkönyv soraiban (ez utóbbi különben hathat üdítően, spontánul is).
A színlapon olvasható Omar Khajjám-idézet – a bűvös Árny-Színház árnyék-alakjairól –, az előadást záró, egymással feleselő akusztikus és mozgásformák (zene: a társulat, Darvas Kristóf, Kalmár Pál; koreográfia: Gyulavári Ágnes fény: Csáki Rita) nem hagynak kétséget: Lábán Katalin csípni, nevettetni is akart őszig még érlelhető snittjeivel, ám a felhősebb meditálás közelebb áll hozzá. A „Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig” adys érzete jelenvalóbb, mint a fátylasabban rebbenő „Vagy ez a mi hitünk valóságra válik”. Sebastian Brant nem volt rest a könyvbolondériával kezdeni ironikus krónikakönyvét. A színésztrupp a végén a nézőkkel együtt, össztáncban fonódik színházbolondok gyülekezetévé. Talán tényleg csak bolondok vagyunk, nem rosszabbak.
 
Az előadás adatlapja a port.hu-n itt található. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek