Egy ideje Budapesten is akad belőle bőven, és más magyarországi helységekben is itt-ott felcsillannak a rézborítású emlékkövek. A holokauszt áldozatainak nevét, születési és halálozási helyét, évszámát megörökítő, rájuk önkéntelenül is emlékeztető kockaköveket többnyire a feliraton szereplők utolsó ismert lakhelye előtt helyezik el, itt lakott ez és ez. A mindennapjaink és a város szövetének szerves részévé váltak, jártunkban-keltünkben lenézünk, odahajolunk, kibetűzzük a feliratot, elmormoljuk a neveket, helységneveket, az emlékezetünkkel megérintjük az eltűnt lakókat, honfitársainkat, vagy más országok hiányzó lakóit.

Jelenet az előadásból. Fotó: Rob Moonen

Berlini utcánk járdáján három Stolperstein látható, melyekre a Moses család tagjainak nevét vésték be. A legidősebb az apa, Adolph Moses, utána a felesége, Antoinette (szül. Janovici), s a legfiatalabb gyermekük Manfred Siegfried, akit szüleivel együtt, 15 évesen gyilkoltak meg Auschwitzban („Ermordet 1944, Auschwitz”). A kis rézborítású kockakövek barnás színűre oxidálódtak, az idő kémiai reakcióba lépett a fémmel, s már alig lehetett kibetűzni a feliratokat. Ez volt a helyzet egészen idén áprilisig, amikor is egy napon, hazafele menve („ím itt e kő, de föntről e kő sem látható”) feltűnt, hogy a Stolpersteineket körülvevő szürke köveket valami fehér anyag borítja. Azt hittem, festék, és – saját beidegződéseimre alapozva – attól tartottam, talán vandalizmus eredménye. Közelebb lépve azonban azt láttam, hogy az emlékkövek rézfelületét alaposan megpucolták, s most frissen polírozva csillognak a napban a rájuk vésett nevekkel együtt, s a felhasznált fémtisztító marta fehér színűre a környező, szürke kockákat. A holokauszt nemeztközi napja alkalmából az „Erinnerung aufpolieren” (Emlékezetpolírozó) akciót több városban is meghirdették szerte Németországban, így Berlinen kívül többek között Karlsruhéban is, ahonnan a „Stolpersteine Staatstheater” előadás érkezett az idei Theatertreffenre.

A címben nem véletlenül szerepel együtt a két szó. A Staatstheater nem csak azt jelzi, hogy az Állami Színház előadását látjuk, hanem egyúttal utalás a karlsruhei állami színház történetének legsötétebb fejezetére. Így az „állami színház” ebben a szópárosításban jelzővé, a botlatókő jelzőjévé alakul; itt a darab maga a Stolperstein. A közelhajolás aktusa meghökkentő precizitással tárja fel előttünk azt a lassan, fokozatosan, szinte láthatatlanul, az egyszerű hétköznapokban a szemünk, mindenki szeme láttára kibontakozó folyamatot, amelynek eredményét ma egyetlen városnévvel jelezzük: Auschwitz. Mindenki szeme láttára zajlott, mégsem látta senki vagy félrenéztek, hogy ne lássák. A karlsruhei előadás azt performálja, hogy más városok – a saját városaink – történelmi emlékezetének feltárása nélkül nem érthetjük meg azt az egy, konkrét és szimbolikus helységnevet, amelybe ez a narratíva végül kulminált.  Legjobb tehát először a saját házunk táján körülnézni.

Veronika Bachfischer, Gunnar Schmidt, Jonathan Bruckmeier. Fotó: Rob Moonen

A Badisches Staatstheater Hans-Werner Kroesinger rendezésében egy dokumentumszínházi előadást hozott a Theatertreffenre, amelyik saját városuk, mi több, saját színházuk történetén keresztül kívánja bemutatni azt a lépésről lépésre létrejövő és kibontakozó rettenetet, ami a város és az ország náci múltját jelenti. Amely történet, ha lehet, még hátborzongatóbb attól a megátalkodottan hétköznapi, business as usual hangvételtől, amely a saját színházuk volt tagjainak előbányászott aktáiból süvít. Nincsenek a szó hagyományos értelmében drámai jelenetek, csak a rendeletek és hivatalos levélváltások kérlelhetetlenül formális, kopogó hangját halljuk a négy kiváló, fiatal színész előadásában, és a sorokon túl a kétségbeesett, összeomló életüket fegyelmezett nyelvi regiszterben menteni próbálók hangját. Kroesinger rendezése egy vetített képekkel kísért szöveginstalláció, ami a gonosz banalitásának egyszerű, de hatásos színpadi megjelenítése. A forma nem újdonság Kroesinger munkásságában, aki  szereti a formabontó, interdiszciplináris projekteket. 2007-ben Berlin városának Brüder Grimm-díját nyerte el Kindertransporte c. produkciójával, a Documenta X-en pedig a „Német ősz” történetét vizsgáló produkciót mutatott be. Egy olyan országban, amelyben a náci és kommunista titkos aktákat már közvetlenül a rendszerváltás után felszabadították, logikusan adja magát az akták színpadi feldolgozásának gondolata. Kroesinger trouvaille-ja abban áll, hogy az előadásban részt vevő színészek a saját színházuk sötét történetében vájkálnak, azt performálják a hidegen zuhogó hivatalos levélváltások megszólaltatásával. Egy fájóan testközeli, húsbavágó történelmi reenactmentnek lehetünk a tanúi, amelyben az újrajátszást a kiásott és leporolt akták feledésbe merült, írott szavainak hangzóvá, élővé tétele jelenti. A nagy történetet látjuk kicsiben kibontakozni, a mikrotörténet feltárja az országos botrány szürkén hétköznapi működésmechanizmusát, a gonosz szürke kiskosztümben és öltönyben-nyakkendőben feszítő banalitását.

Jonathan Bruckmeier, Veronika Bachfischer. Fotó: Florian Merdes

Az egyetlen díszlet egy túlméretezett, hosszú, szürke asztal, amelyet a színészek és a nézők egyaránt körülülnek. Lehetnénk mindannyian egy olvasópróba  résztvevői – és az előadás az is: kísérlet arra, hogy olvassunk a múltunkban. S egyúttal persze azt is jelzi, hogy ez igenis a mi asztalunk, a mindnyájunk mindenkori asztala – tessék körbeülni. Végigkövethetjük a színház néhány megbecsült, esetenként egyenesen sztárolt zsidó, vagy zsidóval házasodott tagjának fokozatos egzisztenciális ellehetetlenítését, magán- és szakmai életük felfoghatatlanul rapid összeomlását. A Lilly Jank (Jankelowitz) néven híressé és a város kedvencévé lett operett szubrett sorsát, aki miután Németországban már nem kap sehol munkát, előbb Svájcba, majd Franciaországba emigrál, ahonnan családjával együtt deportálják, s végül Ravensbrückben hal meg. Vagy a Badisches Theater talán legcsodáltabb alakját, a „Városi színész” kiemelt rangját elérő színész, Hermann Brand sorsát, akit saját színházában és városában sorozatosan megaláznak, s már 1933-ban elűznek; Svájcba menekül, s a háború után ugyan visszatér Németországba, de ahol, miként írja, „Élek, de a lelkem folyamatos kínban van”. Halljuk a mindenki kedvence, a súgó Emma Grandeit sorsának szomorú kibontakozásását, aki, miután túlélte a koncentrációs tábort, a háború után a jóvátételi folyamodványához nem kap a színházától igazolást arra vonatkozóan, hogy kizárólag a származása miatt távolították el. Azt állítják, hogy a személyes aktái elégtek – jóllehet az előadásban elhangzó anyagai is a kétszáz oldalt kitevő aktáiból származnak. Vagy említhenténk a darab egy másik „főszereplőjének”, a szintén „Városi színész” rangig emelkedő Paul Gemmecke esetét, akinek fő bűne a zsidó származású felesége volt, s aki a megaláztatások következtében 1937-ben öngyilkosságot követ el. A Staatstheater társulatának színészei e négy, volt kollégájuk esetét göngyölítik fel, s a levélváltások sorait kivetített fényképek és mozgóképek kísérik. Az asztalt körülülve tanúkká kell válnunk, méghozzá aktív, emlékező tanukká, s nem csupán “bámészkodókká”, miként Hannah Arendt nevezte a közönyös tanukat.