Az építészet 3D-s világát 2D-ben bemutató kiállítás nem egyszerű műfaj az 5D világában. Tömény építészetet sok száz négyzetméteren befogadni embert próbáló feladat. A magyar kiállítások dilemmája mindig ugyanaz: van-e olyan általánosan érvényes gondolat vagy alkotás, amely hitelesen tudja képviselni a magyar építészet egészét a nemzetközi kavalkádban. Az eddigi legsikeresebb, legnagyobb visszhangot kiváltó installáció erre egyértelmű nemmel felelt, és a pavilon zegzugos tereit teleaggatta ceruzákkal, a háttérben pedig építészek skicceit futtatta videóról. (2010, BorderLine, kurátor: Wesselényi-Garay Andor, Ferenc Marcell). 

A nemzeti pavilonok témaválasztásához a biennálé aktuális hívószava is támpontot adhat. Az utóbbi évek mottói jól tükrözik az építészeti fókusz áthelyeződését. A már említett 2010-es biennálé főkurátora az a Kazuyo Sejima volt, aki most a Városligetbe készülő Nemzeti Galéria terveit készíti. Női mivoltának is szerepe lehetett abban, hogy a „People meet in architecture” gondolattal hívta meg nemzeti kiállításokat, vagyis az épületről az azt használó emberre helyezte a hangsúlyt. Két évvel később David Chipperfield mottója, a Common Ground az építészet közös alapjaira fókuszált, a tendencia a sztárépítészet felől továbbra is a hasznos építészet irányába mutatott. Rem Koolhaas 2014-ben az első világháború kitörésének 100. évfordulója apropóján a modernitásra irányította a figyelmet, emellett Fundamentals címmel az építészet alapvető, archetipikus eszköztárának szentelte a központi kiállítást. 

A gazdasági válságnak, a gigaprojektek megtorpanásának nyilvánvaló szerepe volt abban, hogy az ikonikus sztárépületektől elfordult mind a mértékadó teoretikusok, mind a gyakorló építészek figyelme. Egyre erősödött az igény és az érdeklődés a társadalmilag hasznos építészet, a közösségi részvétellel, pusztán az építészek moderálásával létrejövő participatív építészet iránt. A civilizált nyugati világ rácsodálkozott a hagyományos kultúrákban rejlő lakhatási és építési potenciálra, amelynek eredménye a helyi közösségek megerősödése, és amely kiutat jelenthet a globális válságból. 

Az idei biennálé főkurátora a Pritzker-díjas Alejandro Aravena, akinek nemzetközileg legismertebb munkája egy szociális lakótelep Chilében. Az Elemental projekt félkész házakat, lényegében szimpla dobozokat sorol egymás mellé, amit a lakók maguk fejezhetnek be, saját szükségleteik, családmodelljük, gazdasági helyzetük és céljaik függvényében. Ez az építészet nem szép, és legkevésbé sem vizuális izgalmával vonja magára a figyelmet. Nem utolsó sorban nem profitorientált. A befogadóktól másféle érzékenységet kíván, a szem helyett az intellektusra hat, az épületek mögött húzódó történet fontosabb, mint a látvány. Ha azonban a végeredmény nem egy látványos épület, hanem sokszor csak a résztvevők szubjektív emlékezetébe íródott történet, akkor ezt a történetet nem könnyű látványosan interpretálni az egy-egy pavilonban átlagosan öt percet időző nézőnek. 

Az idei magyar pályázatot egyértelműen egy történet nyerte, melyet Aektivators/Aktivátorok címmel dolgoz fel a tervezett kiállítás. Fajcsák Dénes és Fábián Gábor fiatal egri építészek (Arkt építészstúdió) az önkormányzattól kapott, lepukkant hajdani Gamesz irodát alakították át működő közösségi térré, nulla forintból, helyi építőipari szakiskolások és fogvatartottak aktív közreműködésével. Az Ellátó névre keresztelt közösségi helynek otthont adó épület a Gárdonyi-kert szomszédságában, gesztenyefák árnyékában egy kávézóval, egy kiállítótérrel és közösségi irodákkal várja a használóit. 

Bravúros eredményekben a projekt bővelkedik: bravúr, hogy a már felosztott piacon sikerült fiatalként tíz év alatt rést ütni, hogy nyolc év után sikerült az önkormányzattal megegyezésre jutni, bravúr a büntetésüket töltő rabok bevonása, akik még a napidíjukról is lemondtak, csak hogy a szabadság illúziója mellett értelmes munkát végezhessenek. Bravúr, hogy a kihalóban lévő építési szakipar tanoncai festettek és fűrészeltek szakmányban az építészek tervei alapján. Legfőbb bravúr pedig a nulla forintos költségvetés, a környékbeli építőanyag-gyártók adakozása, a helyben talált ajtók, ablakok újrahasznosítása a belső tér kialakítása során. Kérdés, hogy mindezt hogyan lehet kiállítás formájában bemutatni a biennálé látványba fáradt közönségének. Az alkotók válasza, hogy minimális esztétikai beavatkozás mellett a közösségi részvétel lehetőségét kínálják a kiállítási térben. Az egri történetet hatalmas, építési zsaluelemekből készült, kör alakú asztalt körülülve, videókon keresztül ismerheti meg a látogató. Egy másik hasonló asztalnál az 5D technológia segítségével virtuálisan bejárható az egri helyszín, és az ott látható aktuális kiállítás, amely magyarországi  közösségi tereket mutat be. A megnyitót követően a pavilonba az internet segítségével bárhonnan benézhetünk, és akár kommunikálhatunk is az épp ott lévő ismerőseinkkel. 

A biennálé oázisai azok a pavilonok, ahol egy pillanatra lerogyhatunk. A magyar pavilon átriumában egy zöldsziget idézi meg a Gárdonyi-kert hangulatát, amelynek gesztenyefáit – a hely első aktivátoraként – még maga Gárdonyi Géza ültette. 

Az Arkt projektje arra keresi a választ: hogyan találhat egy alkotócsoport feltöltődésre alkalmas helyet egy olyan kisvárosban, amelyre jellemző az általános és kulturális elvándorlás? A fiatal építészek válasza egyértelmű: megteremtették maguknak a megfelelő közeget, miközben ebből a város is profitált. Az idei főkurátor Jelentés a frontról címmel a mainstreamtől eltérő építészeti stratégiák felmutatására buzdítja a nemzeti kiállításokat. A magyar kiállítás erre progresszív választ ad. A kihívást a megvalósítás rejti: tudja-e a minimális eszközökkel berendezett tér érthető módon közvetíteni az üzenetet a várhatóan nagy számban szereplő közösségi projektek között? A katalógus mindenestre önmagában is érték: színvonalas tanulmányok összegzik az egri közösségi projekt történetét, kontextusát és a hozzá társítható magyar gyakorlatot.