Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AZ APA NEVÉBEN – BÁRMI LEGYEN IS AZ

Maren Ade: Toni Erdmann / 69. Cannes-i Fesztivál
2016. máj. 18.
Egy farsangi műfogsor, egy vicces paróka meg egy hatalmas bolgár szelleműző jelmez – nem éppen egy nyugdíjas apa tipikus kellékei. A szerepekhez kötődő attitűdök átértelmezéséről szól a fesztivál első igazi szenzációja, a legtöbben pedig egy német rendezőnő nevét tanulgatják. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.
A hirtelen elfoglalttá váló fiatal felnőttek és idős szüleik közti ellentmondásos viszony, az életritmusában nagyon eltérő két generáció közötti súrlódások gyakori témái irodalomnak és filmnek – ha más nem, a klasszikus Tokiói történet juthat eszünkbe, amelyet Maren Ade harmadik játékfilmjének egy adott pillanatában egyértelműen megidéz. 

Az időskorral járó elvárt autoritás és a gyermekek önállósodási vágya különösen hangsúlyosan ütközik össze napjainkban, mikor az irtó gyorsan változó technológiában való botladozásuk miatt a fiatalok hajlamosak szüleikről azt gondolni, hogy egyáltalán nem értik a mai világot. A rendkívül tehetséges német rendezőnő ebbe a konfliktusba kalauzol bennünket, de olyan váratlan hangszínnel, fordulatokkal és érdeklődési iránnyal teszi ezt, hogy állandóan újra kell értékelnünk a filmhez való viszonyunkat, és félre kell dobjuk éppen kialakulóban lévő értelmezési sémáinkat. A Toni Erdmann legfontosabb jellemzője, hogy mikor elröpül a szinte három órás játékidő, egyszerűen nem értjük, hogy mitől is volt ez ilyen elképesztően jó. Most mégis teszünk némi tétova kísérletet ennek megértésére.
Az egyik legfontosabb elem a teljes kiszámíthatatlanság, mind az egyes jelenetek, mind a szereplők reakciói, mind a nagyobb fordulatok tekintetében. Bár a történet teljes mértékben a két főhősre fókuszál, egyszerűen nem tudjuk eléggé kiismerni őket ahhoz, hogy előre tudjuk, egy-egy határhelyzetben hogyan fognak reagálni. Úgy tűnik, mintha maguk a színészek is mindig csak az adott jelenet alakulásával lettek volna tisztában, és fogalmuk sem lenne arról, pontosan merre megy tovább majd a történet, ezért aztán úgy kell játszaniuk, hogy minél több lehetőséget hagyjanak nyitva a folytatáshoz. Cassavetes színészvezetése és megközelítése jut egyből eszünkbe, nem véletlenül: Maren Ade filmjeiben is folyamatosan az az érzésünk, hogy a fordulatok nem külső események következményei, hanem teljes mértékben magukból a figurák személyiségéből és az életben felvállalt szerepeiknek való tökéletlen megfelelésből fakadnak.
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Inkább kínos, mint valóban vicces tréfáin keresztül ismerjük meg a film hatvan körüli főszereplőjét, aki infantilis viselkedése miatt mintha a család páriája lenne: ha jól értjük, felesége már új házasságban él, és csak éppen neki nem szólnak, hogy külföldről hazaugró lánya előre hozott szülinapját is ünneplik a családi összejövetelen. Ahol hamar kiderül, hogy a nő, bár kissé stresszesnek tűnik, viszonylag magas beosztásban dolgozik egy multinál Bukarestben, ahonnan hamarosan Sanghajba helyezik majd át. A történet ott indul el, mikor néhány nap múlva Winfried előzetes bejelentés nélkül megjelenik lánya munkahelyén. Az apa, akiről elég hamar látszik, illetve maga is elmondja, hogy úgy érzi, lánya a hatalmas karrierlehetőség érdekében feladta az élet valódi megélésének, az örömnek és így a boldogságnak a lehetőségét, idétlen viccekkel, műfoggal és parókával próbálja kizökkenteni Inest a mókuskerékből.
Azonban a látszattal ellentétben itt nem a hagyományos apaszerep megvalósulásáról, hanem annak újraértelmezéséről van szó: a pszichoanalízis szerint a szimbolikus rendet képviselő, és a társadalomba való betagozódást „kikényszerítő” apa itt épp ellentétes feladatot vállal fel, kimondatlanul arra próbálja őt rávenni, hogy adja fel „életcélját”, hogy lépjen ki az általa elfoglalt szerepből, ne kövessen egy határozott utat. Egy bővebben ki nem fejtett szerepjáték révén az apa képes torz tükröt tartani a lánya elé, amelyben az furcsaként, idegenként ismeri fel önmagát és saját életét. Ezzel pedig újra a pszichoanalízisnél járunk, csak míg Lacan szerint a tükör-stádium az énkép megszilárdításában és az identitás felépítésében játszik szerepet, itt fordított folyamattal állunk szemben. A Toni Erdmann álnéven megjelenő apa (innen a cím) a felnőttség felé vezető út megmutatása helyett idétlen játékaival a preödipális gyerekkor, az infantilizálódás és az ösztönkövetés felé próbálja tolni lányát – mint ezt a lány szülinapi brunch-partijának meglepő fordulata jól jelzi.
A képek forrása: Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál
A képek forrása: Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál
Mindez azonban száraz vulgárpszichologizálás lenne, ha nem szenzációs rendezés és alakítások vinnék vászonra. Maren Ade azt tudja elérni, hogy a film egyharmadánál bekövetkező kisebb fordulat után minden jelenetben mi magunk is az apa perspektívájából látjuk a lány életét, egyetlen szubjektív beállítás nélkül tudnak a más esetben normálisnak ható, önmagukban semmi kivetnivalót nem tartalmazó üzleti jelenetek bizarrnak, kínosnak, helyén nem valóknak tűnni. Ráadásul Ade azt is megengedi magának, hogy a realisztikus játékot időnként a groteszk felé tolja el, ami aztán két szédületes csúcspontban éri el a tetőfokát, amelyek meghatódással és ámulattal teli nyílt színi tapsot váltottak ki egyik esetben, könnyeket fakasztó nevetést a másikban. A már sok komoly szerepet maga mögött tudó Sandra Hüller (különösen az Együtt az ég alattban volt emlékezetes) és az eddig főleg tévében szereplő Peter Simonischek alakítása pedig a komolyan vétel és a játékosság közötti leheletfinom, elbizonytalanító ingadozás miatt lenyűgöző.
A film pusztán privát dráma lenne, ha nem lépne túl a történet individuális jellegének határain. Azonban a végtelen gazdagság és szegénység közvetlen egymás mellett élésének néhány rövid beállításban való explicit megmutatása és történetbe való beemelése egyértelműen jelzi, hogy a Toni Erdmann egy nagy mértékben politikus film. Egyrészt Ines helye és viselkedése a multinacionális vállalati környezetben újra megerősíti a feminizmus azon állítását, hogy a nőnek férfivá, ragadozóvá kell válnia ahhoz, hogy ebben a világban sikeres legyen („Ines, te egy állat vagy! – dicséri őt meg főnöke egy kemény tárgyalás után). A film igazán felforgató politikai üzenete azonban abból fakad, hogy a tradicionális apai funkció kiiktatása az önállósodó, hagyományos kereteket nem tisztelő fiatal felnőttek életéből ebben az értelemben párhuzamba állítható a globalizált kapitalizmus azon törekvésével, hogy megvalósítsa a paternalista állam megszüntetésének neoliberális ideálját. Ezáltal pedig a kortárs nyugati berendezkedés komoly rendszerkritikájával állunk szemben, amelyhez a német ipar és gazdaság kolonializáló tevékenységének és az ehhez társuló felsővezetői viselkedésnek a felvillantása is hozzájárul.
A Toni Erdmann nagy erénye, hogy az apa semmilyen helyzetben nem tekinthető az el nem fogadott időskori bölcsesség letéteményesének, és így a történet sem halad semmilyen kiszámítható, határozott végkifejlet felé – a már említett Tokiói történet vonalát is csak épp addig követi, amíg az felismerhetővé válik. Maren Ade a Mások vagyunkkal ellentétben ezúttal nem csak egy remek, hanem egy nagy filmet hozott, és ezzel az Arany Pálma legnagyobb esélyesévé lépett elő. Ami azonban igazán fontos, hogy mindezt olyan magával ragadóan kedves, humoros és érzékeny hangvétellel teszi, hogy a film ízléstől és nemzetiségtől függetlenül szinte mindenkit elvarázsolt.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek