Egyszerre meglepő és egyértelmű, hogy milyen könnyedén adja magát Brecht A kaukázusi krétaköre az ifjúsági színházi formának. Vidovszky György rendezésében a brechti példázat csak kevéssé egyszerűsödik, a majd háromórás játékidő tulajdonképpen végigköveti a dráma történéseit: a grúz polgárháborúban legyilkolt uralkodó felesége menekülés közben elfeledkezik a gyermekéről, akit aztán az udvarnál dolgozó Gruse rejt el és nevel fel. 

A viszontagságos közös út során Gruse (Spiegl Anna) kénytelen férjhez menni, pedig hűséget fogadott szerelmének, Szimon Csacsava (Horváth Márk) katonának, akinek viszont háborúba kell vonulnia. Amikor Szimon visszatér, Gruse bíróságon harcol Michelért, akire a visszatért anya most hirtelen ismét igényt tartana. A részeges bíró (Mészáros Máté) frappáns megoldást talál a két anya problémájára: krétával kört rajzol, annak közepére helyezi a gyermeket, majd megkéri a két nőt, hogy fogják meg kétfelől annak kezeit. Az igazi anya az, aki ki tudja húzni a fiút a körből, Gruse viszont nem akar erőszakot tenni a fiún („én neveltem, tépjem szét?”), ezért elengedi a gyermek kezét. A bíró felismeri Gruse igazságát, és neki ítéli a gyermeket, majd egy véletlen során aláírja az ő és férje válását is, úgyhogy végül a szerelmesek újra egymáséi lehetnek, és mindenki boldogan élhet, amíg meg nem hal.

Vidovszky olyan improvizált világot talál ki Brecht darabjához, amely felidézi ugyan a bábjátékokban gyakran használatos laza térszerkesztést, de a többnyire lecsupaszított színtér ugyanakkor különleges szikárságot is kölcsönöz az előadásnak. A játékosság és komor hangvétel kettőse végigkíséri a darabot, és ez az ellenpontozás egyfelől A kaukázusi krétakör legizgalmasabb aspektusa, másfelől bizonyos értelemben hibának is tűnik. 

A legizgalmasabb, mert Vidovszky egyértelműen leválasztja a komolyabb hangvételű jeleneteket és az előadás komolyan vehető szereplőit azokról a részekről, illetve azokról a karakterekről, amelyek a produkció komikusabb, könnyedebb részeihez tartoznának. Ez a bábok használatában is egyértelműen látszik: Gruse, Szimon vagy az előadást narráló Énekes (Szolár Tibor) karaktereihez nem jár báb vagy maszk, jeleneteik pedig érzelmesek, mélyek, néha egyenesen sötétek. Ezzel szemben a mellék- és epizódszereplők hada szinte mindig bábfiguraként, maszkkal, torzítva, felnagyítva, röhejesen jelenik meg. A felpuffadt malacfejek, hosszúcsőrű madármaszkok, boszorkányokra emlékeztető károgó bábok, sisakok és dobozok elfajzott, beteg világra utalnak, amelyben Gruse a maga egyszerűségével nemcsak lehengerlően valódi, de már-már fenségesnek, a szó legnemesebb értelmében véve királyinak tűnik. 

A külvilág és a főszereplők, de főként Gruse belső világának ilyen erőteljes módon történő leválasztását segíti az Énekes alakja is, aki szelíden vezet végig minket a történeten. Jó nézni, ahogy a jelenetek széléről ő is néz, figyel, állandó jelenléte különleges gyengédséget kölcsönöz a darabnak, és ez a minőség különösen érzékelhetővé válik a Gruséval való viszonyában. Egy pillanatig sem torpanok meg tehát, amikor a krétakörbe maga az Énekes áll be, és játssza el Michelt, a gyereket, akit mindaddig egyébként az ő pólyává göngyölt kabátja jelzett. 

Az előadás hosszúságát és a jelenetek nagy részének a komorságát az Énekes alakján túl a játéktér mögött, az emeleten ülő zenekar (Csicsák György, Földváry Balázs, Laskay Péter) finomítja. Paul Dessau zenéje könnyed, modern hangszerelésben hangzik el, és az is jó, hogy ezzel a hanggal és hangulattal kezdünk, ahogy szétmegy a függöny, fecsendül az első gitárakkord, és egyszerre tudom, hogy Brechtet nézek és Dessaut hallgatok, de azt is, hogy 2016-ban vagyok. A jelenidejűség végigkíséri az előadást, bár semmilyen explicit utalás nem történik, ahogyan nincsen „aktualizálás” sem, a történet mégis hozzáférhetőnek és könnyedén értelmezhetőnek tűnik. 

Az egyszerűsödés hátulütője, hogy a nem főszálhoz tartozó cselekményekhez kissé bugyuta humor tartozik – ez egyébként a már említett kettősség legnagyobb buktatója is. Néha altesti vagy egyéb vulgáris poénok, máskor a rossz bábjátékok elváltoztatott hangú, erőteljesen tipizáló stílusában ledarált vicces párbeszédek összhangban vannak ugyan a karikírozó maszkokkal és bábokkal, de jelentősen rontják az összhatást, ráadásul egyáltalán nem találkoznak a teremben ülő tizenéves nézők humorával. Mintha az alkotók mindegyre elbizonytalanodtak volna afelől, hogy mennyit bírnak a nézők: úgy érzékelem, hogy sokkal nagyobb a figyelem akkor, amikor „rendes” jeleneteket látunk, míg a humorosnak szánt, a commedia dell’artéból kinőtt, de klisékké üresedett epizódok alatt alig hallani nevetést. A humor eltévesztésében közrejátszhat a bábok használata és milyensége is (bábok: Mátravölgyi Ákos). Az a jelenet, ahol hatalmas bábfejek tanácskoznak egy fekete fal tetején, különösen üde kivétel, a torz és puffadt kobakok egyszerre tudnak röhejesek és valóságosan undorítóak lenni, és az emberi gonoszság bonyolult módon mutatkozik meg a beszéd, mozgás és bábfej hármasában. Hasonlóan izgalmas a kényes úrhölgyek marionettbábbal való megjelenítése is, ahol a bábos igazi testének látványa és a kisméretű báb különös feszültséget teremt. Pontosan ez a feszültség hiányzik a testre csatolt embernagyságú kormányzóné alakjából vagy a részeges bíróból, aki maszk vagy báb híján önmagából csinál karikatúrát. 

A töltelékjelenetek alatt tehát felszusszanunk – a bíró előtörténetének hosszas bemutatása alatt kicsit el is unjuk magunkat –, de nem szórakozunk. Néha mintha túl komolyan lennénk véve, máskor meg általános értelemben vett „gyerekekként” kezelnek. Nem állíthatom biztosan, de mintha az általam látott előadáson a nézők – és köztük én is – sokkal inkább tudtak felnőni a brechti feladathoz, mint „önfeledt” gyermekké válni. Ennek tudom be azt is, hogy a szinte háromórás időtartam gyermeket, felnőttet egyaránt megvisel – tudom, hogy a hossz önmagában semmit nem jelent, és hogy az idő relatív, de fáradtan ülök be a második felvonásra, amely aztán nehezen és lassan indul el, majd hirtelen ér véget, a boldog végkimenetelt sem a szerelmesek a színpadon, sem én nem igazán tudom feldolgozni. 

 

Az előadás adatlapja a port.hu-n itt található.