Ilyenkor merül fel bennem a régi ötlet: én olyan mozit üzemeltetnék, ahol egy rossz film esetén a néző visszakérhetné az elvesztett idejét. Azt az egyáltalán nem felesleges százegy percet, amit talán még akkor is jobban ki tudott volna használni, ha csak a forgalmat bámulja a körúton. 

Margarethe von Trotta filmje az érdektelenség sima gömbje, amelyről folyton lecsúszik a néző tekintete. Ül Sophie (Katja Riemann), a már nem túl fiatal, de még nem is öreg énekesnő egy elegáns bárban, és némi maníros átéléssel vezet elő egy dalt gitárkísérettel, amit végül a tulajdonos szakít félbe, hiszen egyetlen vendég sem kíváncsi az előadásra. Ekkor még nem gyanakszunk olyan nagyon, hogy ez a jelenet akár az egész filmre is érvényes lehet majd később, egyszerűen csak megértjük a tulajt. Sophie hangja nem elég karakteres, becsülettel küszködik az akcentusával, és ha nem erőlködne oly művészien, akkor szépen beolvadna a háttérzsongásba, háttérzaj lenne maga is. Ezért is lesz később nagyon hiteltelen az a jelenet, amikor pár nappal később New Yorkban ugyanezzel a dallal és ugyanazzal a szelíd érdektelenséggel hangos sikert vált ki egy zenés mulatóban. A rendező egyszerűen nem veszi észre, hogy Katja Riemann hangjában nincs meg ez az illúzió, ahogy Fásy Zsülikét sem tapsolnák vissza egy Mátészalkánál komolyabb városban. Márpedig ilyen kicsi illúziókból épülne fel a film. Már jó esetben.

De von Trotta nem csak ezt hagyta figyelmen kívül. Az Elcserélt világ motorja elvileg egy családi rejtély lenne, akiről senki sem tud semmi biztosat. A meghalt német anya megszólalásig azonos hasonmása egyszer csak amerikai operaénekesnőként bukkan fel a világ másik felén. Paul, az elhunyt asszony férje rábeszéli a lányát, hogy járjon utána a talánynak, és derítse ki, hogy mi állhat a titokzatos hasonlóság hátterében. Ekkor arra gyanakszunk, hogy ikertestvérekről lehet szó. Erre csak ráerősít, hogy Barbara Sukowa „alakítja” mindkét karaktert, ami kézenfekvő ilyenkor. Ám amikor a New Yorkban élő, olasz származású Caterina ránéz Evelyn fényképére, és az egész olyan, mintha tükörbe nézne, akkor elég rosszul hangzik, hogy de hát mindenkinek van egy hasonmása a világban. 

Ekkor még csak dörmögve gondolunk a forgatókönyvíróra, aki a rendezővel azonos, hogy miért nem talált ki valamilyen hihetőbb kifogást a nyilvánvalóra. A realitás és vele a nézői kíváncsiság akkor köszön el végképp az Elcserélt világtól, amikor megdöbbentő fordulatnak szánva kiderül, hogy Caterina nem elfeledett testvére önmagának, hanem a lánya. És itt megint az illúzió roppan ketté, ami például a legtöbb krimiben kulcsfontosságú: el kell hinnünk, hogy bárki lehet a gyilkos. El kell hinnünk, hogy a kissé slampos és öregedő Caterina, aki simán Sophie anyja lehetne, voltaképpen a nővére. És önmaga lánya. Csakhogy ezt a lehetőséget nem képes megteremteni a film. Mert von Trotta még abban sem segít, hogy legalább a fényképen tűnne idősebbnek a már elhunyt Evelyn az élő Caterinánál. És ezzel végképp elveszti hitelét az amúgy sem túl erős lábakon álló történet. Mert nem valódi lehetőségnek tűnik fel a fordulat, hanem csalásnak. Átverés és nem dramaturgia.

Ráadásul ez a sutaság vagy slendriánság végigkíséri a filmet. Sophie és Philip (Caterina menedzsere) között például váratlan szerelem lobban fel, ám ezt a mozi nem képes felépíteni. Úgy kezeli, mintha csak egymás mellé tennénk két vizespoharat, miközben Katja Riemann és Robert Seeliger között semmilyen vonzalom nem látszik a vásznon. De az valahogy az összes színészre igaz. Senki sem találja a helyét a filmben, amely a végkifejlet felé kínosabbnál kínosabb jelenetekkel lepi meg nézőjét. A két idős testvér, Paul és Ralf „verekedésénél” hirtelen nem tudok sutább jelenetet felidézni az elmúlt évekből. Erre talán már az operatőr is elfordította a fejét. 

A cseppet sem rutintalan von Trotta írt egy olyan történetet, amelyben egyszerűen nincsenek érdekes szereplők, ezért az érdekesnek szánt fordulatok is leperegnek róluk. A végén már azt is blazírtan vennénk tudomásul, ha kiderülne, hogy lombikban állították elő Caterinát vagy csak úgy kiemelkedett a habokból, netán kipattant atyja fejéből. Ha a görögöknek sikerült… Az Elcserélt világ legnagyobb bűne, hogy nem teremt valódi karaktereket. Nincs kivel azonosulni, nincs kinek szorítani ebben a teljesen hideg és közönyös filmben, amely úgy játszik az emberi érzelmekkel, ahogy a Pásztorok az üveggolyókkal: végül mindet megtartja magának. Sem a magán- és szakmai életében kallódó Sophie, sem a depresszióval küzdő Paul, sem az idegesítően művi Caterina, sem a fájóan sármos Philip nem tudja annyira felkelteni az érdeklődést, hogy kíváncsiak legyünk a sorsukra. Még csak nem is papírízűek. Túl merev illusztrációi egy elevennek hitt történetnek. Pedig elvileg sorsok dőlnének most el, emberpróbáló titkok kerülnének napfényre szerelemről, megtartott gyermekről, családról, tehetségről, a szív bonyolult útjairól. Ehelyett olyasmit látunk, amit még a Szomszédok is ügyesebben oldott volna meg a kamera felé forduló színészekkel, zengő tőmondatokkal. És megint rájövünk, hogy érdektelenség ellen nincs orvosság, sem a vásznon, sem a valóságban.

Az Elcserélt világ igen steril mozi. Távolságot tart mindenféle drámaiságtól, vagy inkább csak eljátssza a drámát, és nem megteremti. Ez koncepciónak még érdekes is lehetne, ha nem hiányosságnak látszana, oda nem figyelésnek. Pedig Margarethe von Trotta minden, csak nem rutin nélküli rendező, most mégis úgy tűnik, mintha ez lenne az első filmje, annak karcossága és kísérletezése nélkül. Sokadik dolgozata ugyanis csöndes birkózás az unalommal, amely lassan két vállra fekteti az egész stábot. És még azt se mondanám, hogy az utolsó percekben nekik drukkoltam volna. Maradt a csupasz káröröm: ha már ásítás, legyen kövér.