Ágens: A vércirmos / Jurányi Inkubátorház
2016.05.08.

Négy év szünet után Ágens visszatért Budapestre, hogy elmondja, mivel foglalkozott ez idő alatt Bikalon. Minden megváltozott, minden ugyanúgy van. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Ágens nem kertel, nem szabadkozik, rögtön az első percekben – bár inkább másodpercek ezek, ha jobban belegondolok, mert hát nincs idő, csinálni, tolni kell – belecsap a közepébe, összekapcsolódik velünk, ha akarjuk, ha nem. Egyesével kérdezgeti a nézőket, hogy mit láttak már tőle, miért vannak itt, a „szüzek” persze besétálnak a csapdába, és a közös múltat firtató meglepő kérdésre adott őszinte válaszra már ott is a következő kérdés: „Mit kívántál meg belőlem?” Tíz évnél régebben látott előadást nem ér említeni, az olyan, pályájának kanyarjait és kitérőit régóta figyelőkre, mint e sorok írója, csak fölényesen legyint, nem is jutok szóhoz. A múlt elmúlt, arról nem beszélünk, maradjunk csak az itt és mostban. Persze behúz minket a csőbe: a könnyed, játékos civil kezdés kicsiben meséli el, miről fog szólni a következő bő hetven perc. A könyörtelenül múló, mindent felzabáló, némely kivételes lény által azonban mégiscsak kezessé szelídíthető időről. 

Ágens
Ágens
A most lejátszott kettőből A vércirmos második előadásán a Jurányi kamaratermében kényelmesen, tán túl kényelmesen is elférünk, magyarán bő tucatnyian, ha kíváncsiak vagyunk Ágens új produkciójára, de valójában ez is, a mi ottlétünk és mások, sokak távolmaradása is az előadás szerves része lesz. Ágens kedvenc témáján, az időn keresztül pedig valójában arról beszél, hogy mi lényeges és mi nem: az a siker, aminek a pénz a mértékegysége, rég nem érdekli, ugyanakkor nem álszent, Budapestet azért cserélte Bikalra, mert „pénz kellett, nagyon”. Különös hangulatú, vallomásos estének indul, és ebben a közegben is marad végig A vércirmos, amitől azonban rendkívül izgalmas lesz, az a közreműködők privát és színpadi énjei közötti átjárók következetes nyitogatása. Ebben nagy gyakorlata van Ágensnek és sok év kihagyás után újból hozzá csatlakozó alkotótársának, Gergye Krisztiánnak, A vércirmos mégis speciális helyet foglal el a pályájukon. (Arról, hogy miért váltott, és mit cserélt mire, a Revizor részletesen és több ízben beszámolt, most itt csak Ivacs Ágnes interjúját ajánljuk - a szerk.)

A szóróanyagok önállításként határozzák meg az est műfaját. Ízlelgetem a szót, van benne valami mesterkélt és keresett, ahogy Ágens összes színpadi megszólalásában is: trágár és emelkedett, archaikus és köznapi remekül megfér egymás mellett a szótárában, nála minden percben összeszikrázik a szigorú lételmélet a lucskos testiséggel, és ezzel is tanít és állást foglal. Ágens a prüdéria és a kiszámíthatóság ellen száll síkra egész tevékenységével, koncentrikus körökben, újabb és újabb variációkban fogalmazza meg a közhelyesnek hangzó nagy igazságot arról, hogy csak arra figyeljünk az életben, aki és ami igazán fontos. 

Ágens és Gál Éva
Ágens és Gál Éva
Végig ellentétekben gondolkodik és cselekszik a színpadon: kevés nála szabadabb lényt ismerek, mégis ketrecbe zárt vadként járkál fel s alá, faltól falig, úgy szónokolva hol kacifántos körmondatokban, hol szinte odaköpött félszavakban a mindent elsöprő szabadságvágyáról meg -érzéséről. Kevés nála erősebb jelenlétű színpadi alkotót ismerek, a tekintetével, kisugárzásával, jelenlétével szinte megbabonázza közönségét, és eközben arról beszél, hogy Bikalon szükségszerűen futott sokszor zátonyra ez a kommunikációs technika, és hogy nálánál – a szó eredeti értelmében véve – együgyűbb emberek fogtak ki rajta féltékenységből, dühből, irigységből. Emiatt (is) van Ágensben keserűség és elégedetlenség, nem kevés, de nem lep meg, hogy (szerencsére) nem ez lesz az előadás meghatározó témája és tónusa: a panasz élét elveszi a saját élet tárgyilagos, majdhogynem teljesen kívülről-távolról történő szemlélése. Erőpróba ez a javából, próbáljuk csak ki, hogy így beszélünk, hogy tudunk-e így beszélni őszintén a saját tegnapunkról. Ezt a mesterséges távolságot sem kell komolyan venni természetesen, hiszen bár Ágens végig a distanciával játszik, kevés ennél intimebb, zavarba ejtően őszinte színpadi találkozást tudok hirtelen felidézni a játéklény és a valóságos személy között. 

Ágens nyílt színi filozófus: ismeri ugyan a dolgozószoba magányát, az üres lap jelentette kihívást, mégis lételeme az, hogy nézik, hogy nézzük; a testét, a lelkét, a mindenét, és ő mindezt oda is adja, tálcán kínálja magát. Illetve mégsem. Merthogy kifinomult, rafináltan okos játékot űz, amikor látszólag korlátlan hatalmat ad a néző kezébe, hiszen valójában ő uralkodik a közönségen: elejétől fogva azt tesszük, amit ő akar, és közben a kezünkbe helyezi a hatalom illúzióját. Egyik színpadi játszótársául most egy bikali munkatársát, Gál Évát választja: a két nő már első ránézésre is két, ellentétes, vagyis egymást kiegészítő, egymásban újrateremtődő világ. Gál Éva markáns, sokarcú és változékony karaktere érthető módon izgatta Ágens fantáziáját: a nő testének minden porcikája él és vibrál, egyszerre kislányos és férfias, állatias és esendő, veszélyes és érzéki, robotszerű és emberi. Kettejük elnyújtott, több etapban előadott duettje bevállalós játék az életkorral, a testalkattal, a habitussal, mindazzal, amit a néző ismerőseként vagy ismeretlenül ők ketten, külön-külön és együtt képviselnek és jelentenek a majdnem üres színpadon. Tökéletlen másolatokat, torz tükörképeket látok – a színpad mélyén elhelyezett, másképp hamis képeket sugárzó tükörfelületek is rímelnek erre –, és a közösen végzett precíz mozdulatsorok az ismétlés során rendre kicsorbulnak Ágens „miatt”. (Ha van hiányérzetem a látottakkal kapcsolatban, az itt keresendő: egy-két gegszerű gesztustól eltekintve a test korral járó, szükségszerű változása, átalakulása nem kap kellő hangsúlyt, pedig a megállított idő jelentőségét nem csorbítaná, ha Ágens akarna és tudna legalább annyira önreflexív lenni ezekben a pillanatokban, mint az előadás más epizódjaiban. )

Gergye Krisztián. Fotók: Puskel Zsolt. A képek forrása: PORT.hu
Gergye Krisztián. Fotók: Puskel Zsolt. A képek forrása: PORT.hu
Az előadás centrumában a megállított idő, a végtelenné merevített fontos momentum áll: az a nap mint nap bármelyikünk által megtapasztalt valóság, ahogyan a véletlenek egymásba kapaszkodnak, ahogy az utcán kószálva minket érő milliónyi jel hirtelen jelentéses mintázattá áll össze, ahogy az embert foglalkoztató lényegi kérdésekkel szembesülni vagyunk képesek a legváratlanabb pillanatokban. Így nyer értelmet az előadást a hátsó sorból végignéző, majd az egyik felületre eső fénysugár visszatükröződése által megvilágított Gergye Krisztián jelenléte is. „Úgy akartál táncolni, ahogy ő énekelt…”, kezdődik a hosszú, felvételről bejátszott, személyes monológ, amiben a táncművész-koreográfus Gergye kettejük kapcsolatának ősidejére emlékezik vissza. A múlt tárgyilagos, eltávolító szemlélése itt is megjelenik, ám a szenvedélyes, nem érzelgős beszéd zsigeri hatást ér el a hátsó sorban felálló, minimálmozgásokat végző, tekintetét az őt a színpadról figyelő Ágensre függesztő Gergyének köszönhetően. A két lény bonthatatlan összetartozása a fizikai távolság ellenére kézzel fogható, kettejük között, égő tekintetük kereszttüzében ülni, mintegy szétválasztva őket egymástól, egyszerre kényelmetlen és felvillanyozó élmény.

Ágens az idő teljhatalmú uraként tért vissza Budapestre két este erejéig. A vércirmos arról beszél, hogy a folyamatos jelen, amiben élni adatott neki, egyszerre tud viselhetetlen teher és kivételes adomány lenni. Ágens előadása a haladóknak szigorúan nosztalgiamentes időutazás, a középhaladóknak hatékony közösségi terápia, a kezdőknek pedig személyre szabottan generális tanulságok és érzéki benyomások gazdag tárháza. „Azt ismered, amikor nálad erősebb dologgal találkozol?” Most megint igen.