A sokat színházba járó néző már csak ilyen: az új iránti várakozásába több-kevesebb elvárás is vegyül, aminek a mértékétől függően több-kevesebb előítélettel ül be a nézőtérre. Mundruczó Kornél jó és rossz örök küzdelméről szóló, gyakran archaikus, sokszor didaktikus, a társművészetek közül érthető okokból elsősorban a filmet mozgósító történeteinek esztétikája jellemzően ilyen. Kevésbé tudálékosan megfogalmazva: ha az első tizenöt percben nem vetkőztetnek meztelenre és nem erőszakolnak meg legalább hárman egy nőt a színpadán, amit élőben és kivetítve egyaránt követhetünk, az ember már értetlenül mocorog a székén. 

A Látszatéletet a virtuális társulattal rendelkező Proton Színház életében új irányként határozták meg az előzetes híradások, amik ezúttal kivételesen cseppet sem túloztak. Miközben ugyanis a bemutató minden pillanatában magán viseli Mundruczó jól felismerhető kézjegyeit, ha úgy tetszik, a rendező alapvetően továbbra is ugyanazt mondja a világról, amit eddig állított róla, most mégis máshogyan fogalmaz, ez pedig segíti a nézőt abban, hogy olyasmit is észrevegyen, ami eddig a sár, vér és más testnedvek túladagolása miatt elkerülte a figyelmét.

Az előadás első fél órája megrendítően erős felütés, amit, bevallom, én szívesen elnéztem volna még másfél órán keresztül akár: hatalmas fehér vetítővászon, rajta Ruszó Lőrincné, vagyis Monori Lili arca, aki a kamerának (és nekünk) láthatatlan, eleinte kérdező és kötekedő, később elcsendesedő Sudár Mihályhoz, azaz Rába Rolandhoz beszél. A helyszínből nem sokat lehet kivenni, a nő háta mögött mosógépek, egy szakadt fregoli, talán lakás vagy mosókonyha ez, nem tudom, és nyilván azért nem látom, mert nem lényeges. Vagyis hát nem így lényeges, meg különben is, abból a félórás monológból nem csupán a helyszín, de egy, azaz nagyon sok, a hétköznapokban legtöbbünk által nemigen szemrevételezett élet is kibomlik úgy, hogy a minden ráncot, minden gesztust, minden könnycseppet rögzítő kamera egy másodpercre sem mozdul. Illetve ez sem igaz, mert egyszer csak elkezd ráközelíteni a sokat látott arcra és annak minden esendő részletére, valósággal hipnotikus hatást keltve. 

Az alapképlet botrányos és hétköznapi. A végrehajtó cégnek a beszélgetést videókamerával rögzítő alkalmazottja azért jött, hogy átadja a kilakoltatásról szóló végzést az itt lakó Ruszónénak. Egyenlőtlen ez a meccs: a hivatal paragrafusokban, négyzetméterekben, belmagasságban, közüzemi tartozásban gondolkodik, a lakásban élő asszony pedig halott férjéről, eltűnt fiáról beszél, meg a hosszadalmas, a közeget tűpontosan megrajzoló bevezető után arról, hogyan jutott ide. A két hang elbeszél egymás mellett, a két elbeszélés semmilyen módon nem kompatibilis egymással. Bravúros, ahogyan az arctalan hatalom hangja elhalkul, kikopik a semmibe vezető, mert már előre lejátszott párbeszédből, és a nő most már tényleg és minden értelemben és végleg magára marad. 

A legfontosabb kérdés persze az, hogy ki ez a nő? Egyszer a formális logika legalapvetőbb szabályairól megfeledkezve hablatyol össze-vissza az okosba’ megoldott áramfogyasztásról, máskor meg emberjogi szakértőket megszégyenítő magabiztossággal beszél az állami szintre emelt kitelepítési programról. Az együgyű asszonynak megvan a magához való esze, nem akarja, és nem tudja megérteni a jogi csűrcsavarást, a hivatalnok újmagyar beszédét, ő csak élni akar, vagyis inkább túlélni, ha jobban nem lehet, hát úgy, ahogy eddig tette. Sokáig azt hiszem, hogy itt a hivatal végletes cinizmusa, kivételt nem ismerő szabályrendszere feszül neki a törvénytől elhajló, a jogi útvesztőket a maga életvalóságához egyenesítő kisember kiszolgáltatottságának, aztán egyszer csak ott a kulcsmondat, ami más fényt vet mindenre, ami már elhangzott, és amit ezután hallunk: „Cigányok vagyunk, ez a baj”. Ruszóné – vagyis hát ez itt vastagon Monori Lili, akin kívül más nem tud így megszólalni magyar színpadon, én pedig sokadszorra is bámulom, szóval Monori – hosszú-hosszú beszéde önmagában egy kirakósjáték: szavak és mondatrészek, ragok és jelzők kószálnak el a sokszor befejezetlen mondatokban, amikben néha a nemek és nevek is összekeverednek, odaadó figyelemre biztatva a nézőt. A töredékes-törmelékes narratívának kivételes sodrása van, aztán amikor Ruszó Lőrinc halálához érünk, a szaggatott elbeszélés végképp megszakad, az özvegy rosszul lesz, és eltűnik a képből. 

A vetítővászon felemelkedik, és egy aprólékos precizitással berendezett szobabelsőt látunk (díszlet: Ágh Márton), jobb elöl a konyhaasztal és a kamera, balról a nő rosszullétét dermedten figyelő tanácstalan hivatalnok. Jut idő arra az innentől lényegében hallhatatlan, mert már nem kihangosítva beszélő, néhány szóval és takarékos gesztusokkal kommunikáló színészek megfigyelésén túl, hogy elidőzzön a tekintet az enteriőrön. Lepusztult, jó magas szoba-konyha, hátul karcsú hármas osztatú ablak, (a külső szemlélő számára) fölösleges holmikkal telezsúfolt, toldozott-foldozott tér, a „valamire még biztosan jó lesz” típusú gondolkodás háromdimenziós megfogalmazása. Filmvászonról csöppenünk a színházba, és vele vissza a kis magyar abszurdba: a legközelebbi mentő hetvenhat perc múlva érne ide, a végrehajtó töketlenkedése és az asszony magatehetetlensége egyszerre röhögséges és nyomasztó, de leginkább is nagyon ismerős. Újabb éles váltás, hatásában és eszközeiben egyaránt kísérteties filmbejátszás következik: amit megpendített a nő a monológban az eltűnt fiú dicstelen élettörténetéről, arról most a saját szemünkkel győződhetünk meg. 

Ami pedig ez után történik, azt nem lehet spoilermentesen elmesélni, úgyhogy aki a Trafóban legközelebb fél év múlva, decemberben látható előadáson meg akar lepődni, bátran ugorja ezt a bekezdést. Az Ágh tervezte, és innentől Éltető András műszaki vezető mindentudó kezei közé helyezett térből eltűnik a két színész, a tárgyakkal telepakolt, óriási (szoba)kocka pedig kimért lassúsággal kezd el körbeforogni, egészen addig, míg a talpára nem áll újra. A tárgyaknak nem csak könnyük, de lelkük is van, a nehézkedési erő elképesztő koreográfiára kényszeríti a neki akaratlanul is engedelmeskedő kellékeket. Amellett, hogy az ember hitetlenkedve nézi, ami történik, maga a folyamat, meg különösen a végeredmény szívbemarkoló, hiszen legvégül ugyanazt látjuk és mégsem: a gravitáció nem mindennapos színváltozást hajt végre. Nyílnak a fiókok, repülnek a párnák, táncot járnak a mosógépek, hullanak a könyvek, csörömpölve zuhannak a földre a konyhai készségek, szóval az egész kis világ a feje tetejére áll. 

Egy ilyen csúcspont után nehéz bármit tenni vagy mondani, és az előadás második fele nem is tudja megugrani a magasra tett lécet. Újabb mindennapos helyzet: Sudár Mihály a szemmel láthatólag évek óta nem lakott, szeméttel elárasztott lakást főbérlőként igyekszik kiadni a kétségbeesett Fenyvesi Veronikának (Láng Annamária). A hatalom birtokosa és a neki kiszolgáltatott nő közötti párbeszéd hasonló módon szerveződik, mint az előző körben, egymás kölcsönös meg nem értése itt mégis részben más mintázatot követ, nem utolsó sorban azért, mert ez a nő máshogy ravasz, és ezért más eszközöket vet be, mint a cigányasszony. Másik generáció és másik szocializáció, az ügyeskedés a mindenáron túlélés érdekében a vérében van. Az ügynök távoztával előkerül Veronika eddig gondosan rejtegetett fia, aki úgy tud viszonyítási pont lenni a következő egységben, hogy valójában egyetlen szót sem szól. 

Aztán megtörténik az, amire nagyjából számítani lehetett, múlt és jelen végképp összekeveredik ebben a mágikus, térből-időből kiszakított lakásban. A tegnapi öregasszony és a mai nő, meg a gyerekeik között mintha láthatatlan szál feszülne, a mikrotörténelem ismétli önmagát, és mégsem. A cigányasszony eltűnt fiának eddig kétdimenziós kísértete (Jéger Zsombor) hús-vér valóságként sétál be a lakásba, hogy Veronika fiával újabb egyoldalú párbeszédbe kezdjen. Az új belépő megint szintváltást hoz, de sajnos csak még lejjebb sodródunk: a szegregáció és a kirekesztés, a megalázottság és a kiszolgáltatottság jól-rosszul körbejárt vagy épp csak érintett témái után zárlatként egy tízéves, nagy port kavart bűntény meg- és felidézését ajánlja Mundruczó, a korabeli híradó-bejátszásokkal megszórt finálé azonban legfeljebb értetlenséget szül és hiányérzetet hagy maga után. A generációról generációra buzgón tovább örökített, a külvilág által hol halkan, hol hangosan megtámogatott rasszizmus, a rasszista indítékkal elkövetett bűn csupán egy plakát hívószava marad ebben a formában, ami pedig meg sem közelítheti azt a sűrűséget és árnyaltságot, amivel a Látszatélet kezdetben kecsegtet. Így aztán némileg rossz szájízzel távozva is azt mondom, hogy ezt az előadást látni kell.