Egy amerikai multimilliomos szépséges leánya és egy provinciális európai kisfejedelemség trónörököse egymásba szeret, s szerelmükkel megmentik a csőd árnyékában éldegélő országocskát: ez Thomas Mann Királyi fenség című 1909-ben megjelent regényének rövid foglalata, ám ez a naiv-sablonos téma bizony inkább illett volna egy operettbe, mint egy nagy író életművébe. Mondjuk egy Kálmán-operettbe, ahol az excentrikus és charleston-függő chicagói milliomoscsemete egy elképzelt balkáni állam, Sylvaria megváltójává lesz. Ez ugyanis A chicagói hercegnő sztorija, amelynek ősbemutatóját 1928-ban, a Theater an der Wien színpadán tartották.

Azazhogy legyünk őszinték: erről az operettről valójában még ennyit se tudtunk idén áprilisig, s a mű zenei anyagából is mindössze csupán azt a melódiatöredéket ismerhettük, melynek hangjaira a hamvasan ifjú Eszenyi Enikő (mint Kálmán Vera) átlépdelt egy színpadon a magyar-szovjet koprodukcióban készült 1984-es életrajzi film, Az élet muzsikája kétharmadánál. Az Operettszínháznak hála, ez a helyzet most gyökeresen megváltozott, s egyrészt megismerkedhettünk az elfeledett művel, másrészt színházként is érvényes előadás kerekedett mindabból, amit Béres Attila rendező, Lőrinczy Attila átíró, Bolba Tamás zenei vezető és Bodor Johanna (vezető) koreográfus együtt összehozott A chicagói hercegnőből, s részben alighanem A chicagói hercegnő ürügyén. Mert afelől vajmi kevés kétségünk lehet, hogy a nevezettek erősen megdolgozták az alapművet, annál is jóval messzebb elmenve, mint ameddig az ebben a műfajban és ebben a színházban bevett szokás. Panaszra mindazonáltal nem lehet okunk: Béresék minden jel szerint jól tették, hogy így jártak el.

Kezdjük a zenei anyag felpezsdítésén a méltatás sorát, mely tett a Tavaszi Fesztivál keretében lezajlott bemutató különösen üdítő mozzanatának bizonyult. Ennek legérzékletesebb, mi több leglátványosabb megnyilvánulása az volt, hogy a szaxofonos Bársony Bálint és kollégái maguk is fel-felvonultak a színpadra (mint az amerikai milliomosnők sleppje). Bársonyék, s persze a Bolba által vezényelt árokbeli együttes zenészei, húzós-dögös muzsikálásukkal igencsak ráerősítettek az irányra, amely felé a húszas-harmincas években operettjeire új táncformákat és jazzes hangzást felpróbáló Kálmán Imre félszívvel elindult.

Valami ilyesmit tett az egész történettel Lőrinczy és Béres is, amikor a szilvár trónörököst a mucsai hazaffy máig ismerős díszpéldányává, a préri rózsáját pedig az amerikai parvenü rosszízlés megtestesítőjévé felstilizálta, s amikor köréjük rendezte a közép- és délkelet-európai groteszk habzását. Ennek zenei következményei is lettek, hiszen Borisz herceg immár nem a bécsi muzsikát és a csárdást azonosítja sajátjaként, hanem csakis a csárdást: „jobb világ volt régen”. Vele szemben áll a primadonna, aki viszont „jenki dáridót” hoz magával, s az operett ezüstkorának szabványa szerint meg akarja törni bonvivánját – ezúttal charlestonra, vagy legalább slowfoxra kényszerítve a szeretett férfit.

A Béresnek majd’ mindig jól álló balkánias, romános kikacsintások gazdag sora mellett az átírói-dramaturgi munka szerepamputálásokat és –betoldásokat is végzett. Így Pankrác király helyébe Lizaveta nagyhercegnő került (méltó szerephez juttatva Kalocsai Zsuzsát), s feltűnt a színpadon egy Rockefeller-lady, de még egy pesti színikritikus is, az utóbbi személy érdemi szerep nélkül. Átírásnak gondolhatnánk azt is, hogy a táncoskomikust James Bondynak hívják (ennek minden következményével egyetemben), ám ez az utóbb oly áthallásossá váló szerepnév már az ősbemutatón is ott szerepelt.

Homonnay Zsolt (Borisz) és Fischl Mónika (Mary) párosa imponáló teljesítményt nyújt, s nem is csupán vokálisan. Homonnay hajlandó a bugrisságig és a (hím)soviniszta bunkóságig elvinni eredendően oly snájdig figuráját, miközben Fischl fegyelmezetten töri a magyart három felvonáson át: habár csak prózában, mert dalban eltűnik az akcentusa. De ez mellékes ahhoz képest, hogy Fischl nem éri be a primadonna szerepkör érvényes betöltésével: magához a figurához is közel megy. Hogy e téren a legmesszebb egy táncos számban, a Homonnayval (és egy bábúként mozgatott táncossal) közös duettben jut el, az egyszerre dicséri Fischl komplexitását és Bodor koreográfiáját.

Fotók: Kállai-Tóth Anett

Az előadás egyébként is erős a női játékosokban. Kalocsai Zsuzsa a műfajismeret és az asszonyi-primadonnai bölcsesség felsőfokán kamatoztatja a rendezés által szépen pozicionált bemutatkozó szám lehetőségét, s az előadás végén ugyanerről a magaslatról oldja meg nosztalgikus-kedves duettjét is a jól alkalmazkodó Ottlik Ádámmal (a Pécs felöl érkező amerikai milliomossal). Szulák Andreának (Edith Rockefeller) inkább csak szerepnév jut, mintsem szerep, viszont énekszámai vannak, s ezekben aztán remekül érvényesülhet a hang és a személyiség elementáris sodrása. Szulák bájos-harsány jelenlétében még azt is épp csak futólag észleljük, hogy függöny előtti dalai és megjelenései eredendően átdíszletezési szünetek kitöltésére szolgálnak. S kijár a méltatás a szubrettnek, Szendy Szilvinek is, aki nyomatékosan tájjellegű beszédmodorával és debil-okos megállapításaival  lépten-nyomon Besenyő Evettkét idézi: korrekt gesztus, hogy a moráviai hercegnő megannyi keresztneve között az Evettke is ott szerepel. Szendy oldalán Kerényi Miklós Máté (James Bondy) szteppel egy sort, s becsülettel mondja fel számolatlanul a nevéhez kapcsolt névtani és topográfiai pontosítások sorát.