És bár hiszek a csodákban, pláne, ha moziról van szó, mégis biztos voltam benne, hogy ebbe a vállalásba, ha kereskedelmileg nem is, de művészileg bele fognak bukni. Imádok ekkorát tévedni!
Tessék elképzelni, ahogy állnak a hatalmas hollywoodi hangárban a filmesek, középen a tizenéves Neel Sethivel, az előjátszók beöltözve Bagirának, Balunak és a többieknek, szóval, állnak ott, s akkor csapó – majd nekifognak a produkciónak. Azzal együtt, hogy nyilván csináltak teszteket, meg biztosan tudták azt is, mire jó a technikájuk, vagyis, hogy milyen esélyekkel nevezhetnek be vele a fotórealisztikus látványversenybe, a Vasember-filmeken edződött színész-rendező, Jon Favreau helyében én bizony rendesen be lettem volna rezelve.
Hiszen azért ez mégiscsak A dzsungel könyve, nem igaz? Amikor egy bazi nagy stúdióban állsz, ahol nincsenek fák, virágok, vízesés, természetes fény, idomított kisfarkasod sincs, nemhogy egy büszke Akelád, gondolom, csak eszedbe jut, hogy te jó ég, mi a majomkakát akarunk egyáltalán ezzel az egésszel? Hogy lesz ebből mozivarázslat? Lehet itt hűnek lenni Rudyard Kipling, vagy „akárcsak” Walt Disney szelleméhez? A végeredményt látva boldogan írom most le: már hogy a dzsungelbe ne lehetne!
Az ilyen produkcióknál mindig kell valami truváj. Persze, máskor is kell, de ha olyan történethez nyúlsz hozzá, melyet nem egyszer, nem kétszer, talán nem is tizenkétszer meséltek el mozgóképesen, akkor aztán főként ki kell valamit találni. Jó pár éve az a trend, hogy legtöbbször és leginkább szerepzavaros fantasyvé írják át az ismert meséket (lásd például az e heti másik aktualitást, A Vadász és Jégkirálynőt) – a Disney-nél meg azt találták ki most, hogy Kenneth Branagh igen sikeres Hamupipőke-változatához hasonlóan a cég hatvanas években készült, klasszikus rajzfilmje, s kicsit se elítélhető módon az írott alapanyag iránt mutatott jelentős alázat adja a dramaturgia fő csapásirányát.
 Jelenetek a filmből |
Mondhatnánk, hogy a főhajtásos feldolgozás nem nagy találmány, hiszen az olyan irodalmi remekművek esetében, mint amilyen A dzsungel könyve, ennyi lenne az elvárható minimum. De mielőtt ezt mondanánk, lássuk be, hogy egy kortárs, 175 millióból összehozott családi mozitermék eléggé ritkán tud (ha akar egyáltalán) igazán értően és tiszteletteljesen viszonyulni az alapanyaghoz. Favreau-nak összejött ez is: e vadonban magára maradt, állatok közt nevelkedett kisfiú hőstörténete nem egy alternatív A dzsungel könyve, hanem maga A dzsungel könyve. Hangozzék bármilyen provokatívan, ez a film nem értelmezi, hanem átérzi, átadja Kipling csodálatos novelláinak hangulatát. Úgy, ahogy azt 2016-ban kell. Úgy, ahogy 2016-ban egy eladható Disney-filmnek kötelező.
Lényeges kérdésnek tűnhet persze, hogy mennyire hat természetesnek az, ahogy a számítógéppel animált állatok beszélnek. A válasz egyszerű: nem hat természetesnek, ám az a helyzet, hogy sosem hat annak – elvégre, az állatok nem tudnak beszélni. Csak ugye a hagyományosabb rajzfilmektől elfogadjuk, ha mégis mondják a magukét, az olyan kreatúráktól viszont, akik megszólalásig, és ami jelen esetben kiemelten fontos, a megszólalás után is döbbenetesen olyanok, mint az igazi állatok, nem akarjuk elfogadni. Látatlanban legalábbis nem. Favreau csapata valahogy mégis elfogadtatja. A beszédet is, meg azt is, hogy ezek a valódinak tűnő dzsungellakók mégse akarnak annyira valódinak tűnni. A film tán legnagyobb trükkje, hogy nem helyettesíteni akarja az igazit, hanem tényként kezeli azt, hogy Kipling álomvilága se a realizmusa miatt lebilincselő. Annak mutatja magát, ami, azaz elképesztő technikai bravúrként viselkedik, viszont nem spórolja meg magának a kemény melót sem: a CGI pixeleit megtölti élettel.
Nem vehetjük el ettől A dzsungel könyvétől azt sem, hogy hiába lenyűgöző a 3D-s illúzió, a legerősebb színészi alakítást bizony az egyetlen kívülről-belülről élő színész nyújta: Neel Sethi minden idők tán legjobb Mauglija, ami azért is óriási teljesítmény ettől a kisembertől, mert úgy mozog a virtuális térben, mintha tényleg a dzsungelben ugrándozna, s ott ölelgetné az állatokat: igazi jellemfejlődést mutat, egy pillanatra se tűnik bizonytalannak, ügyetlennek. Alighanem Favreau-nak is komoly érdemei voltak ebben: egyfelől már abban is, hogy egyáltalán rátalált erre a srácra, másrészt pedig a hírek szerint mindent annak rendeltek alá a forgatáson, hogy a főszereplőnek valamennyire átélhetővé tegyék azt, ami csak később kerül a képre – vagyis nagyjából az egész filmet.
 A képek forrása: MAFAB |
Ami pedig a forgatókönyvet illeti, több dallal, s a cselekmény irányvonalával valóban az 1967-es, Wolfgang Reitherman által rendezett rajzfilm nyomdokain haladunk, de a drámai hatás kedvéért többször, s ügyesen el is térünk onnan – méghozzá vissza Kiplinghez. Ez a Maugli nem olyan butácskán makacs és manipulálható, mint amilyen a rajzfilmben volt, az elefántok sokkal fontosabb szerephez jutnak; Sir Kán hátborzongató, kiszámíthatatlan főgonosz; Ká, a tekintetbűvölő kígyó szinte már korhatárért kiált; Lajcsi király is inkább félelmetes, mint mulatságos, Akela halála pedig a komolyabb hangvételű feldolgozásokhoz képest is megrendítő. Tehát (bár Balu itt is énekel arról a bizonyos egy-két jó falatról), aki musicalt vár, csalódni fog. Aki míves, az éjsötét árnyalatoktól se visszariadó, megható, szépelgéstől mentes feldolgozást akar látni, könnyen lehet, odalesz érte.
Végezetül pedig, mivel olyan filmről beszélünk, ahol az eredetiben gigasztárok kölcsönzik hangjukat az állatoknak, muszáj néhány mondatot a szinkronról is írnom. Leginkább azért, mert megérdemli: Blahut Viktor és Petőcz István magyar szövege dinamikus és pont annyira szellemes, amennyire kell: a dalokhoz is csak annyiban nyúltak hozzá, amennyire angolul is meg kellett ezt tenni a régi rajzfilmhez képest. A szinkronrendező, Dobay Brigitta kiváló munkát végzett: Dörner György (Balu – Bill Murray), Perlaki István (Bagira – Ben Kingsley), Bánfalvi Eszter (Ká – Scarlett Johansson) Balázs Péter (Lajcsi király – Christopher Walken) s a többi szinkronizáló is remekel. Viszont az Idris Elba-problémát nem igazán tudják megoldani a magyar változat munkatársai hosszú évek óta, így most sem jött ez össze igazán. A tigrisek tigrise nehéz feladat elé állította Dobayt, és azt se tudom, hogy jelen esetben mennyire szólt bele a Disney a szereposztásba – általában nagyon beleszólnak. Érezhető, hogy Galambos Péter kétségtelenül nagyon odatette magát Sir Kánként, viszont Elba vastagabb, súlyosabb, fenyegetőbb orgánumát sajnos nem tudta beérni így se. De azért ő is meglehetősen szerethető!