Jócskán megkésve kerül nálunk mozikba 2014 egyik legnagyobb mozis szenzációja, az a film, amely rendkívüli kommunikációs merészséggel, azáltal, hogy süketnéma szereplők közé helyezte történetét, teljes mértékben kiiktatta a párbeszédet. Pontosabban ki nem iktatta, hiszen a szereplők egymás közt rengeteget beszélnek jelnyelven, számunkra azonban sem hangalámondás, sem felirat nem fordítja le ezeket. 

A törzs azonban a siketek által ugyan, de nem a siketekről szól: minden realisztikus látszat ellenére nem pusztán realista látlelet egy kiszolgáltatott csoportról, hanem egy olyan közösség vizsgálata, amelyet specifikus kommunikációs rendszere tesz zárttá. Vagyis itt most nem a hallássérültek társadalomban elfoglalt státuszáról, lehetőségeiről vagy korlátairól van szó, hanem szinte ürügyként használva szegregáltságukat, ennek révén tud a rendező egy többé-kevésbé zárt közösséget létrehozni és górcső alá venni, és ezáltal olyan alapvető emberi viselkedést érintő kérdésekkel foglalkozni, amelyek túlmutatnak az egyedi élethelyzeten. Úgy érzem, kicsit olyan ez, mint Krasznahorkai-Tarr telepe a Sátántangóban, amelynek – minden naturalisztikusan valószerű részletezés ellenére – a tétje nem Magyarország egy szeletének a bemutatása, hanem az emberi viselkedés néhány univerzális alapműködésének feltárása, és ehhez van szükség a laboratóriumszerű zártságra. Bár persze arra nem számíthatunk, hogy Ukrajnában ismerik, de számunkra egyértelműen ugrik be Ottlik ikonikus regénye, hiszen a(z iskolai) rendszer szorításának személyiségre tett hatása kerül itt is terítékre.

Tizenhat év körüli kamasz érkezik a bentlakásos siketnéma iskolába valahol egy lepukkant ukrajnai város peremén, ahol első nap kapcsolatba kerül a hely nehézfiúival, akik a személyzet néhány tagjának együttműködésével egyfajta belső minimaffiaként űzik illegális tevékenységeiket. A vonaton eladott csecsebecsék, a cigi és pia beszerzése valamint intézménybe csempészése mellett két ugyancsak siketnéma kamaszlány prostitúciója biztosítja a legnagyobb bevételt, akiket a srácok valamelyike szállít ki minden éjjel egy közeli kamionparkolóba. Hősünk először az aprómunkát elvégző csicskaként, majd egy baleset révén striciként vesz részt ebben a tevékenységben. Erőszak, kegyetlenség, előnyök és előjogok csereberéje, patriarchális struktúra, a felfelé nyal, lefelé tapos gyakorlata – egy magára hagyott társadalom zsigeri önszabályozásának keserű képét kapjuk a filmben.

Mindennek különlegességét azonban az a merész és radikális formai választás adja, amely kihagyja a párbeszédet a film jelentésképző eszközei közül – ennek a megoldásnak pedig több fontos következménye van. Egyrészt erőteljesen felerősödik a helyszíni hangok, zörejek szerepe – hiszen  nem némafilmről van szó, beszéddel zsúfolt környezetekhez szokott fülünkkel mégis folyamatosan meglepődünk a terek és a helyzetek auditív ürességén. Nincs szöveg, ami leírná, magyarázná, értelmezné a körülményeket, ezért fokozottan kell figyelnünk a zajokra. Mindez azért különösen fontos, mert szereplőink éppen ezeket nem hallják, vagyis számukra ezek a hangok sem léteznek – több kulcsjelenetben erre rá is játszik a rendező, és ezzel ráébreszt bennünket arra a perceptuális különbségre, ami elválaszt minket a szereplőktől.

A másik fontos következménye a jelnyelv lefordítatlanságának, hogy úgy vagyunk kénytelenek erőteljesen figyelni a szereplők gesztusait, a testbeszédükben megjelenő jelentést, érzelmeket vagy indulatot, hogy közben tudjuk, semmilyen pontos és biztos magyarázatot nem kapunk majd értelmezésükre. Innen pedig eljutunk a film egyik legfontosabb jellemzőjéhez, a testiséghez, amely minden porcikájában áthatja a művet. A mindennapi kommunikációban a helyzetek túlnyomó többségében a testbeszéd csak kiegészítője a verbális üzenetnek, a siketnémák esetében azonban ez maga a lényeg, és nem csak a közlés extratextuális rétegét tartalmazza, hanem azzal együtt a teljes mondanivalót. Ez egy teljes estét betöltő játékfilmben különleges hatást hoz létre azért is, mert az intenzív testi jelenlét nem csak a nem túl kifinomult figurák durvaságából fakad: esetükben kiemelten fontos az érintés, a taszigálás, a bökdösés, hiszen ők nem kiálthatnak egymásra, ha fel akarják hívni magukra a figyelmet. A testiségnek azonban további, a történetbe ágyazott dimenziója is van, hiszen az egyik szexmunkás lányt a főhőssel való szex közben (amely számára először csak egy újabb kötelezően letudott numeraként indul) éppen a testi együttlét intenzitása érinti meg, és ebből indul ki a finoman megrajzolt érzelmi kapocs. 

A korábban felvetett irodalmi párhuzamok nem véletlenek, a párbeszédek hiánya ellenére valóban megfigyelhető a filmben egyfajta jó értelemben vett irodalmiasság abban, ahogy az események és a konfliktusok kifejlődnek. A brutális befejezés nyitottsága kifejezetten a novella (vagy a rövidfilm) struktúrájára emlékeztet – egyébként, úgy gondolom, ez a leggyengébb momentuma a filmnek, mintha a szerzők nem merték volna kellőképpen végigvinni gondolatmenetüket, és szembesülni a következményekkel. 

Ugyanakkor ezen irodalmiasság ellenére nem lehet nem említést tenni a fantasztikus operatőri munkáról, amely a távolságtartás és a közelről követés különleges elegyét hozza létre, és kiemelkedő szerepe van a film nézőre tett távolságtartást és involválódást vegyítő hatásában. Ehhez hozzá kell tenni a rendezői munkát, amely néhány alkalommal a szereplők, a környezet és a kamera olyan magával ragadó koreográfiáját valósítja meg, amely megint Tarr Bélára emlékeztet, és amely képes vizuális szinten átélhetővé és érthetővé tenni komplex összefüggéseket. Ugyancsak fontos, hogy kifejezetten hosszú snittekkel dolgozik, ami lehetővé teszi a jelenetek kitartottságát, azt, hogy a dramaturgiailag fontos esemény vagy mondat után is lehetőségünk legyen a helyzetben maradni.

A törzs egy olyan rendező lenyűgöző elsőfilmje, aki didaktikusság nélkül képes átfogó, társadalmilag is releváns kérdéseket magával ragadó, és formailag innovatív módon megjeleníteni. Bármennyire nehéz a magyar fülnek, Miroszlav Slaboszpickij nevét érdemes megjegyezni, és reménykednünk kell abban, hogy a művészetnek és a kreativitásnak mostanában nem sok teret adó Ukrajnában – filmjének hőseivel ellentétben – valahogy mégis lesz esélye kibontakozni.