Talán novellistaként alkotott súlyosabb darabokat, bár utolsó két regénye, a Milyen egy női mell? (2006) és a Magyarka (2013) is sajátosan tömör, lényegre törő cselekményével ragadja magával az olvasót. Az előbbiben több mint százötven éven keresztül követi néhány véletlenül összekapcsolódó család nemzedékeinek sorsát, leginkább mindig a nők válnak ezekben a történetekben főszereplőkké, a férfiak csak sután, féloldalasan vannak jelen. Az utóbbi regény hőse pedig egy sokféle szerencsétlenséget megélt asszony, aki tipikus mai magyar lecsúszott egzisztenciaként Ausztriában prostituáltként talál magának jövedelmező állást, hogy a fiát eltartsa.
A hűséges férfi című elbeszéléskötete mutatta leginkább a novellaíró Kőrösi Zoltán legfontosabb erényeit. A legtalálóbban Miklya Anna e kötetről szóló kritikájának címe tárja fel az író világának bensőséges, szeretni valóan empatikus vonását: Bárcsak Kőrösi írna engem, gondolja az olvasó. Egyszerre nagyon lírai és visszafogott ez a nyelv, nem engedi meg a stiláris túlhabzásokat, pedig talán ebben lehetett volna még inkább egyedi, túltöltekezve is krúdys. Nem véletlenül említem a huszadik század legnagyobb epikusát, hiszen akarva-akaratlanul is sok közös dolog köti össze őket. Kőrösi is szeretett elmerülni az epikus folyam örvényeiben, rengeteg alakot, sorssá formált emberi életet tömörít össze az írásaiban. Számára is a legfontosabb emberi attribútum a szerelem, a két nem küzdelme, néha méltánytalan vereségek és súlyos apátia, amely ezeket az egymást szeretni akaró lelkeket megbénítja. A másik hasonlóság, vagy inkább tematikus azonosság, hogy mindketten nyitottak voltak a jelen mögött reszketegen megbúvó múltra, mindenre, ami már letűnt e mai világból, de az idegek érzékenységében még eleven; mintha egy álombeli világban bűvölték volna el a szereplőket, mielőtt a színpadon megjelennek, s erre ők a legkevésbé sem voltak felkészülve. Esetleges dolog, csak a kritikus számára fájó talány, hogy mindkettőjüket ötvennégy évesen érte a hirtelen halál.
Az ítéletidőben meg is említi Krúdyt mint Ferencváros jeles ismerőjét, aki a temetkezési vállalkozó első apósa jóvoltából mélyreható tapasztalatokkal lett gazdagabb a halálipar múlt századi működését tekintve, s számos remekművének témája lett ez a kissé beteges halálkultusz (Asszonyságok díja, Az utolsó szivar az Arabs szürkénél). Eme városrész ma is jelenvaló jelképe az orvostudományi egyetem egyes karai, a kórbonctani intézet, valamint a Tűzoltó utca súlyos beteg gyerekeket ellátó monstruma. Ezen a tájon játszódik Kőrösi Zoltán posztumusz regénye, pontosabban az Angyal és a Mester utca sarkán.
A regény egy pusztulástörténet, egy, a valóság törvényei szerint alig magyarázható világvége, amely innen indul el, de az egész országot sötétségbe, szennybe és középkori állapotokba vetette. Az efféle történetekkel mindig nagyon csínján kell bánni, mert részben a hagyomány, másrészt az ideologikus mondanivaló közvetlensége csak az olyan műveket értékeli, amelyek megfelelő súllyal és epikus mondanivalóval tárják elénk a rejtett üzenetet. A középponti figura egy serdülő fiú, Borisz, aki a pusztulás első jelenésekor veszíti el a szüleit. Ez is hirtelen halál, hiszen egy betont szállító munkagép temeti be őket, végérvényes az anyagba záródva, mint egy anyagon belülre rekedt szobor. A másik fontos figura Robi, a nagybácsi, aki az árván maradt fiú gondozójaként lép fel, és próbálja a külvilág egyre valószerűtlenebb történéseitől megóvni az unokaöccsét. Érdekes, hogy már a Milyen egy női mellben is leírja egy pesti bérház fokozatos kuplerájjá válását, amikoris az ott megnyílt étterem lassan felvásárolja a lakásokat, hogy intim találkozók helyszíneivé alakítsa. A képtelenségekkel teli katasztrófa után már csak efféle hajlandóságok mozgatják a leépülőben lévő, nem túlságosan szellemi beállítottságú embereket. A bordélyház anyáskodó kurvája, Lili most emberi érzésekkel teli lényként, szinte anyaként-feleségként engedi magához közel a lelkileg árvákat. Mivel a lánya, Kislili testvéri érzéseket táplál Borisz iránt, az emberi szimpátiák lassan családias közösséggé varázsolják ezt a négyest.
De itt is belép a hirtelen halál, a kuplerájban titokban transzvesztita énekesként fellépő Robi bácsi lelepleződése, majd rosszulléte még lehetőséget teremt, hogy Lilivel formálisan összeházasodjék a halála előtt, de ennek már semmiféle jelentősége nincs. Ahogy a regény roppant szűk és értelmezhetetlen epikus anyaga sem képes igazi történések, lényegszerű emberi alakok felmutatására. A regény minden szegmense kiagyalt, erőltetett és nagyon is kisléptékű. A csak „kishazánkra” kiterjedő katasztrófának nincsenek magyarázható, értelmezhető indokai. Mintha a szerző csak félig gondolta volna át a regény utópisztikus rémségeit, majd nem törődve mindeme epikus anyag következményeivel, kiszáll a játékból, és leteszi a tollat. Egy ilyen jégbefagyott, áramtalanított területről csak egyetlen lehetőség van: a menekülés. Ám ahogy a katasztrófának nincsenek értelmezhető okai, úgy a bennrekedtek sem képesek semmiféle önigazolásra. Ha valamiféle szatirikus politikai pamflet lett volna az író igazi célja, amely a jelenlegi áldatlan állapotokat van hivatva bemutatni, akkor még fájóbb az írásmű hiteltelensége. Hiányzik belőle a humor, a figurák élettelisége, a központi gondolat, amely az eseményeket akár parabolisztikusan elrendezné. Ami mindebből kivehető, az egy szerény cselekményszövevény, néhány riasztó pusztuláskép, és egy giccsesre kerekített szerelem.