Ez a lövöldözős videojátékokból átvett beállítás gyökeres újdonságot nem hoz a filmtörténetbe: belső, szubjektív szemszögből (POV) fényképezett mozi már 1947-ben készült (Asszony a tóban). Az E/1 nézőpont viszont inkább a zenés klipekhez illett, elég a Prodigy Smack My Bitch Up című dalához rendezett videóra gondolni. A Hardcore Henry író-rendezője, Ilya Naishuller is klipekkel kezdte filmes pályafutását. Biting Elbows nevű bandájának Bad Motherfucker című számához rendezett, a neten nagy karriert befutott klipjével ágyazott meg debütjének.

Timur Bekmambetov rendező-producer kapott a Bad Motherfucker akcióorgiájának népszerűségén, és moziváltozat rendezésére kérte fel Naishullert. Trivialitás vagy csak diplomatikus porhintés, de akár még igaz is lehet, és mindenképpen releváns: az orosz multitalentum első körben azt mondta Bekmambetovnak, hogy az FPS csak egy blikkfang, nem vinne el a hátán egy egész estés nagyjátékfilmet. Nem csoda, hogy kétségei voltak: a Hardcore Henry működik ugyan, csak épp korántsem olajozottan. Még ahhoz is rengeteg munka és találékonyság kellett, hogy valahogy eldöcögjön: Naishuller filmje egész történetét arra hegyezte ki, hogy motiválja vele az FPS látványvilágot.

A GoPro kamerával felvett, sok CGI-t használó filmhez stílszerűen sci-fi sztorit kerekített. Címszereplője egy hi-tech laborban ébred. Törölték a memóriáját, képtelen beszélni, robotikus a fél karja, a lába és részben a feje is. Korábban kis híján végzetes baleset érte, és kiborgot csináltak belőle, a Robotzsaru után szabadon. Hogy nincsenek emlékei, az egyrészt arra jó, hogy könnyebb legyen vele azonosulni (ez A Bourne-rejtélyben is működött), másrészt pedig, hogy vezérelje a cselekményt, mivel Henry nem tehet mást, mint hogy a végére jár annak, miként került ilyen helyzetbe. Csak ösztönösen reagál, sosem gondolkodik vagy érez olyan aktívan, hogy a néző ne tudja követni. Kiborg, tehát elhisszük neki a sok hajmeresztő akciójelenetet.

Hogy nem tud beszélni, az szintén azonosulást erősít (ugyanolyan néma, mint a jól nevelt néző), és kiszolgáltatottabbá teszi a helyzetben, amibe csöppent. Henry egy üres karakterlap, a néző avatárja, behelyettesíthetjük érzéseit és gondolatait a sajátunkkal. A filmnek még főszereplő színésze sincs: Henry-t egy-egy kaszkadőr alakítja, arcán GoPro kamerával. A Prodigy klipjének fináléja arra van kihegyezve, amikor a főhős először meglátja magát a tükörben (a néző pedig első ízben szembesül avatárja testével), és ezt Naishuller is elodázza addig, mire már megteremtette az azonosulást. A főhősnek csak neme van, amiből kiderül, kik a célközönség: a kockák.

Akiket mivel mással lehetne ösztönözni, mint egy jó csajjal: hősünket a felesége (pontosabban egy magát annak mondó bombázó) kelti fel mesterséges álmából, Henry motivációja pedig ettől kezdve nem más, mint a sebtiben elrabolt nő megmentése egy kiborg-seregnek parancsoló főgonosztól. Útját egy mentor (Sharlto Copley) egyengeti, aki végig fogja a kezét: mindig elmagyarázza neki az aktuális feladatot, amely általában rengeteg bunyóval, lövöldözéssel és üldözéssel jár. Nem csak akciófilmként, de thrillerként is találó a cselekmény: a főhős amnéziája számos nyaktörő fordulat bevetésére adott lehetőséget Naishullernek, melyek csak hitelesebbé teszik a történet fő vonalát és ezzel indokoltabbá az FPS beállítás folyamatos használatát.

Az azonosulásra alkalmas cselekmény, a szokatlan képi világ, na meg a véres, kreatív és nagyszabású akciójelenetek mellé viszont hibák és hiányosságok sorozata társul. A film flashbackkel kezdődik (a főcím előtt), amivel Naishuller elpuskázza azt az egyszeri és nagyszerű lehetőséget, amit egy nyitány képes nyújtani. Beledobhatta volna a nézőt egy őrületes akció-szcéna közepébe, megtréfálhatta volna ezerféle módon, helyette ezzel az unalmas flashbackkel és annak későbbi, a filmet keretbe foglaló szerepével dramaturgiát erőltetne a cselekménybe, sikertelenül. A főcím után pedig hosszasan a szánkba rágja az expozíciót, ezzel leleplezi, hogy itt valójában a blikkfang volt előbb, a történet csak utólagos alibi hozzá. És ettől kezdve a közönséget nem sűrűn érdekli a főhős ködös múltja sem, mivel bárki látja, mire megy ki a játék.

Az író-rendező legnagyobb öngólja, hogy nem mert elszakadni a lövöldözős videojátékok világától. Ahelyett, hogy csak a nézőpontjukat (POV) tartotta volna meg, szó szerint vette a first person shooter fogalmát. Fegyver- és halálnemeket vonultat fel futószalagon, de ezzel csak ugyanazt a non-stop gépies erőszakot teszi színleg változatosabbá. A főhős ugyanúgy folyvást harcol, mint a konzoljátékokban, de a néző ezzel már nem tud azonosulni, mert mi nem kezelünk közben kontrollert. Inkább egy thrillert kellett volna POV beállításban forgatni, amiben a főhős csak sodródik az árral, de nem harcol aktívan. Vagy egy detektívtörténetet, amiben a nyomozóval azonosulunk: ez az Asszony a tóban.

Az akciófilm zsánere láthatóan jobban illik a videojátékokhoz, mert aktív a főhőse, nem passzív, mint a mozinéző. Naishuller igyekszik nem kizökkenteni, elidegeníteni a nézőt, de a harci szekvenciák mégis ezt teszik: nem ritka, hogy kivehetetlenül zavarosak, a GoPro úgy rögzíti a kaszkadőrök zuhanásait, hogy mire rájöttem, hogy mi történt a főhőssel, addig az már rég felállt. A valóságban ugyanis nem csak kép és hang alapján tájékozódunk. A direktor túlhasználja az ugróvágást is, hosszabb beállításokkal, real time-ban átélhetőbbek lettek volna a harcjelenetek. Olykor kilassítja a képet és zenét tesz az akció alá: videojátékokat idéző hangulatot teremt, pedig inkább zsigerekbe markoló virtuális valóságot kellett volna. Így olyan élményt nyújt, mintha mozivásznon néznénk, ahogy egy profi gamer a világ legjobb videojátékát próbálgatja.

Ez csak egy sikerültebb B-kategóriás akciófilm, ötletes és ambiciózus blikkfanggal, na meg némi önironikus humorral feldobva. A kísérletezés a fő erénye: Naishuller innovációit tovább lehet fejleszteni, a hibáiból pedig tanulni. Vissza kell venni a formalizmusból: a jövő inkább a POV-t csak egy-egy indokolt snitt erejéig, akár 3D-ben használó moziké.