Amikor egy hollywoodi sikersztorinak saját jogán is beillő igaz történetből készítenek vérbeli álomgyári közönségfilmet, annak ritkán jó a vége. „A film megtörtént eseményeken alapul” – ez a felirat gyakran csak arra jó, hogy hitelesnek állítsa be a giccset, a klisét. 

Ebbe a csapdába beleeshettek volna az Eddie, a sas készítői is. Az alapul vett életút viszont önmagában sem szokványos hőstörténet: Edwards mélyről jön, underdog, aki óriási utat tesz meg, de sosem ér igazi magasságokba. Ő inkább egy hősies vesztes, akinek eredményei csak hátrányos esélyeihez mérten lenyűgözőek. Nem is egyszeri és megismételhetetlen jelenség: Eric Moussambanihoz, vagyis „Eric az angolnához” is hasonlítható, aki botrányosan lassan úszott le 100 métert Sydney-ben, és még így is nyert (mert a többieket kizárták).

Nem indult sokkal jobb esélyekkel Edwards sem. A filmben gyermekkorától mindenki bolondnak tartja, mert mániája az olimpia. Alig van tehetsége a sportokhoz, mivel egy igazi gyógyegér, egy kocka, aki vastag szemüveget hord, és gyerekként járógépet kell viselnie, mint Forrest Gumpnak. Mindenki azt hajtogatja neki, hogy felejtse el a sportot, de ő épp ebből merít motivációt, ettől kap vérszemet. A karakter azonban a hollywoodi héroszok viszonylatában szokatlanul földhözragadt: az életcéljából, az olimpiára való kijutásból nem enged, de igyekszik kiskapukat találni.

Rájön, hogy csak a téli olimpián lehet esélye, majd arra is, hogy ott sem síelőként, legfeljebb síugróként. A gond csak az, hogy ennek a sportnak a tanulását 4-6 évesen szokás kezdeni, nem húsz fölött. Ez a film nem is egy végső diadalhoz (vagy hősies bukáshoz) vezető útról szól, hanem inkább arról, hogyan jutott el a valódi Edwards odáig, hogy egyáltalán filmet készítsenek róla: rengeteg munkával épphogy kijutott az olimpiára, és bár tök utolsóként végzett, az egyedüli britként hazai rekordokat döntött, és olyan őszintén ünnepelte szerény sikereit a kacarászó közönség előtt, hogy rögvest sztárrá avanzsált.

A film koncepciója egyaránt gazdag forrása komikumnak és drámának: Eddie már gyerekként is különc, emiatt vicces és feszült konfliktusokba keveredik szüleivel, különösen apjával, aki kőművest szeretne faragni belőle. Hogy hősünk célorientált, tántoríthatatlan és nagy álmokat szövögető karakter, az nem kifejezés. Hol tragikus, hol mókás kudarcok sorozata éri, és rengeteg sportolói kihívás, na meg bürokratikus akadály és magánéleti bonyodalom tornyosul előtte. Felnőttként, alig pár hónap alatt, szponzorok nélkül kell megtanulnia mindazt, amire versenytársait gyermekkoruktól képezik.

Egyre lejjebb ad céljaiból, de Fletcher és írói azt is érzékeltetik, hogyan fejlődik lépésről lépésre: egyre hosszabb sáncokról csúszik, végigjárja a szamárlétrát. A tétek pedig nem kicsik: nem csupán arról van szó, hogy életét a síugrásnak szentelte, de a hosszabb sáncok életveszélyesek is. Eddie életpályája érzelmi hullámvasút, ahol sikerélmények és nagy csalódások váltogatják egymást. Szorgalmának köszönhetően meglepően gyorsan fejlődik, amit viszont kevesen néznek jó szemmel. Versenytársai meg akarják törni, a brit olimpiai bizottság pedig igyekszik megszabadulni tőle, aztán amikor sztárrá válik, akkor meg ellopja előlük a show-t, és a népszerűségére irigykednek a nála jóval képzettebb, de a közönség és a média számára érdektelen atléták.

Eleinte megpróbálja lebeszélni edzője is (Hugh Jackman). Kettejük mentor-tanonc és protagonista-antagonista kapcsolatának dinamikája szintén mozgatórugója a cselekménynek. Jackman fikciós karaktere nem egy jedi mester, épp ellenkezőleg, igazi antihős. A tökéletes ellentéte Eddie-nek, ami konfliktust szít kettejük között: az edző egy züllött macsó, akinek azért tört derékba a pályája, mert tehetségéhez nem párosult alázat és szorgalom, és mert cserbenhagyta saját edzőjét (Christopher Walken). Őstehetség és ex-profi, tanítványa pedig antitalentum amatőr, akinek viszont végtelen a kitartása és az akaratereje. A film épp annyira szól az edző megváltásáról, mint Eddie felemelkedéséről: Jackman figurája eleinte pocsék tréner, akinek pont arra van szüksége, hogy felelősséget vállaljon. Épp annyit tanul Eddie-től, mint tanítványa tőle.

Noha a főhős nyomába sem ér versenytársainak, saját célját többé-kevésbé teljesíti, az alkotók azonban visszafogják a giccset, épp azzal, hogy eltúlozzák. Mintha úgy gondolták volna, ha már érzelgős a filmjük, akkor legyen nagyon érzelgős, szinte már direkt önparódiába hajló. A történet komikus oldalát domborították ki, a filmdrámák szokásos szimbolikáját és kliséit is poénforrásként használva. Az alkotók reflektálnak is arra, hogy történetük sablonos, de közben rámutatnak, hogy a Hollywoodban megszokottnál valószerűbb is. Például Eddie egy ízben azzal érvel apjának, hogy nem balettozni, hanem csak sportolni akar – utalás a Billy Elliotra?

Ebből a történetből Hollywoodban ziccer lett volna gyerek- és családi filmet készíteni, és az alkotók valóban játékosra vették a hangnemet, de ellenálltak a kísértésnek, és PG (idehaza  6-os) helyett PG-13 (itthon 12-es) korhatárt lőttek be. (Jackman karaktere egy ízben azt imitálja, hogyan szexelne Bo Derekkel.) A film ráadásul kifejezetten jól mutat mozivásznon. Nem 3D-ben készült, pedig még annak is lett volna értelme, mivel fő vizuális attrakciója a síugrás testközelből való megmutatása, és térhatásban még többet átérezhetett volna a közönség abból, hogy milyen szédítő élményt nyújt ez a sport. És persze a szokásos Rocky-féle sportfilmes montázs is nagy vászonra kívánkozik.

Míg Jackman a szokásos lezserségét hozza, a film gyenge pontja a főszerepet játszó Taron Egerton játéka. A Kingsman: A titkos szolgálat ifjú sztárjának nagyon kellett grimaszolnia a valódi Edwards arcberendezésének imitálásához (amitől felismerhetetlenné is vált), Eddie Redmayne-t idéző manírjai viszont inkább irritáló hatást keltenek, mint megnevettetnek, még akkor is, ha ez a túlspilázott alakítás a film „annyira rossz, hogy már jó” esztétikája és komikuma részeként is tételezhető. Összességében az Eddie, a sas mégis pozitív csalódás, elsőrangú dramedy.