Hát akkor mit is várhatunk egy krimi szériától? Hullákat, sőt, hullahegyeket, és nem lehet okunk panaszra, a Fargo második évadja szállítja is lelkiismeretesen a húst, akár egy vágóhíd, de még ezen kívül is tud egyet s mást.

A sorozat mögött álló ötletgazda-író-producer Noah Hawley még a húszas éveiben járt, amikor a Coen-testvérek Marge Gundersonja (Frances McDormand élete alakításában) mindennapos terhesen szállt szembe kedves városkája harcterén a betolakodó gengszterekkel, meg azzal a bizonyos fadarálóval, de úgy látszik, a film hangulatától azóta sem tudott megszabadulni. Sorozata pedig nem csak a címében idézi meg a ’96-os elődöt, hanem hangulatában, stílusában, humorérzékében, és ami a legfontosabb, filozófiai alapvetéseiben is. Hogy mégsem egyszerű fan-filmről van szó, az látszik – nyilván a produkció büdzséjén túl – egyfelől a színészgárda finoman szólva is meggyőző névsorából, másfelől pedig az eredeti mű világától való átgondolt eltérésekből, és ugyanakkor a maga visszafogottságában is rendkívül cizellált utaláshálóból egyaránt. Hawley egyértelműen rajong Coenék alapművéért, ám annál ambiciózusabb alkotó, mintsem hogy beérné az hommage-készítés sekély örömével. 

De mindez talán csak most, a második évad végeztével vált egészen egyértelművé, a tavalyi debütálást követően még nem volt ilyen világos a helyzet. Az első tíz rész, azzal együtt, hogy üdítően friss lángocskaként kezdett el pislákolni az épp kihunyó félben lévő nagy krimi szériák (Breaking Bad, The Killing, de akár még a Dexter is idesorolható) árnyékában, mintha még nem mert vagy akart volna ellépni elég határozottan a Coenék-féle előképtől. Molly Solverson Allison Tolman megformálta szintén terhes szintén rendőrnő alakja túl közel állt Marge Gundersonhoz, mint ahogy a Martin Freeman játszotta Lester Nygaard sem tudott eléggé elszabadulni William H. Macy ikonikus Jerry Lundegaard-alakításától, s így valamiképp minden megszólalás kissé visszhangosra sikeredett. A főbb szereplők közül talán csak az ördögien gonosz Lorne Malvót, illetve az ő nem kevésbé pokoli frizuráját hozó Billy Bob Thornton tudott emlékezeteset villantani, habár ő meg mintha a dramaturgiai fordulatok dzsungelében tévedt volna el olykor-olykor, de hát erről a legkevésbé a színész tehetett. Hogy mégis mitől működött, miért volt nagyon könnyen szerethető a Fargo első évada, arra egyfelől a mellékszereplők hibátlan alakításai (Adam Goldbergtől Bob Odenkirken át Colin Hanksig mindenki odatette magát), másfelől pedig a végig nagyon frappánsan és fineszesen megírt dialógusok adhatnak elsősorban választ.

Antológiasorozatról lévén szó, ahol a következő évad csak lazán kapcsolódik az előzőhöz (más a sztori, mások a színészek), kiszámíthatatlan volt, hogy merre gurul majd tovább a Fargo szekere. A sok lehetséges irány közül a sorozat készítői végül a legmegfelelőbb döntést hozták meg: a szükséges tartópillérek megőrzésével (mint a couleur locale, a sajátos fekete humor, a dialógus-centrikusság és a sűrű erőszak különös elegye) amennyire lehet, igyekeztek ellépni az egyre terhesebbé váló előképtől, és az első évad hagyománytiszteletétől egyszerre. Ugyanígy iparkodtak a lassan bűnbe merülő kisember problematikáját mint alapkonfliktust megtartani, de a szituáció kontextusát a szürrealizmusig (és azon túl) elvinni, közben pedig továbbra is sokat rábíztak a mellékszereplőkre és a titokzatos, de inkább groteszk-ironikus mint misztikus-ezoterikus (ez utóbbiban például látványosan megbotlott a True Detective) párbeszédekből létrehozott hangulati-gondolati burokra. 

És hát a színészválogatás még az első évadnál is jobban sikerült: Patrick Wilson remekül hozza a beteg feleségét ápoló, vietnami veterán zsaru Lou Solverson egyszerre érzékeny és rendíthetetlen alakját. Egyedül is elvinné a szériát, de ott van mellette öreg zsaruként Ted Danson emlékezetes Hank Larssonja, ott van a Blumquist házaspár szerepében brillírozó Kirsten Dunst és Jesse Plemons, ott van az egyszerre hátborzongató és szimpatikus Mike Milligan bőrébe bújó Bokeem Woodbine, és a Rye Gerhardt idiotizmusát hitelesen csepegtető Kieran Culkin, illetve a koreai veterán-kisvárosi ügyvéd epizódszerepében egyszemélyes show-t bemutató Nick Offerman is. Azzal pedig, hogy a cselekményt 1979-be helyezték vissza, a hangulati palettára a lokális színek mellé a retro-árnyalat is felkerült.

Az első évad egyik emlékezetes jelenetében az öreg ex-rendőr Lou (Keith Carradine) összevont szemöldökkel és az évek során mit sem enyhült fájdalommal a hangjában emlegette fel egy kávé mellett a rókaképű Lorne Malvónak a Sioux Falls-i mészárlást, mondván, ha egymásra halmozták volna a halottakat, a második emeletig ért volna a rakás. Ami Proustnak a Madeleine íze, az Lou Solversonnak a hullahalmok emlegetése, a második évad mintegy az ő emlékezetfolyamának áradását hozza el, legvégén valóban a Sioux Falls-i daráló apokalipsziséhez eljutva. 

A történet önmagában is érdekes persze (de nem mondjuk el itt röviden, nézze meg mindenki magának), ám ami az összkép szempontjából igazán mérvadó, az a sorozat rendkívül összetett rétegzettsége, s az elkülönülő rétegek együttes hatása. Olyan, mintha a Fargo készítői nem választottak volna, hogy ez most egy krimi, thriller, családi dráma, pszeudo sci-fi, társadalmi kritika, háborúellenes parabola vagy retro-new wave western akar lenni, hanem a forgatókönyvíró asztal fölött összesúgva megpróbálták mindezt egyszerre belegyömöszölni tízszer egy órába. És csodák csodája, sikerült is nekik. 

Blumquisték családi tragédiája a kisvárosi Amerika klausztrofóbiáját is szépen bemutatja, különösen az önmegvalósítást nem családanyaként elképzelő nő törékeny szemszögéből (búcsúmonológjában Peggy magát mintegy a férfitársadalom áldozataként igyekszik bemutatni) amellett, hogy egy egész hulla-földcsuszamlást is elindít, s persze végig ügyesen egyensúlyozik a tragédia és az irónia cérnavékony választóvonalán. Ugyanígy egyszerre több dolgot olvashatunk ki a klasszikus vidéki bűnözőfamília, a Gerhardék és az újhullámos maffia-franchise-ként megjelenő, stílusra a hippi- és a diszkókorszak átmenetében artikulálódó Kansas City-i nagymenők konfliktusából is. Abszolút fekete itt a humor, hullanak az emberek, mint a legyek, félreértések és félrelövések vígjátéka zajlik egybemosódva a legsötétebb görög sorstragédiákkal (vö. családon belüli gyilkosságok stb.), miközben metaforikusan itt az amerikai élet nagy fordulata zajlik épp: a családi alapú, generációról generációra továbbadott hagyományt váltja fel a centrumok diktálta vállalati szemlélet. Ez, ha akarjuk (a készítők akarták, nyilatkozták is itt-ott), a mai Amerika kritikája is, miközben nem göngyölik hamis nosztalgiába a régit sem, hiszen bemutatják, hogy az valóban folytathatatlan volt. Mindenesetre pokoli, ahogy a dandy Mike Milligan („I’am not a crook!”), miután sötét lovagként győzedelmeskedik a csatatéren, jutalmul egy irodaház szürke hivatalnokává lép elő.

A tulajdonképpeni főhős, Lou Solverson pályaíve is látványosan görbül lefelé, ahogy haladunk előre – azzal együtt is, hogy ha akarjuk, kihozhatjuk őt is győztesként a végső összeszámoláskor. Itt egy talpig konzervatív vidéki rendőr (state trooper), aki csak azért is megpróbál állva maradni, miközben az egész világ összeomlik körülötte; és nem is csak, mert az erőszak uralma jön el, vagy mert a rossz győzedelmeskedhet a jó fölött, hanem mert a jó és a rossz határvonalai elmosódnak, a jó is gonosztettekre kényszerül; és mert szépen lassan az odakint és az idebent (az ismerős és az ismeretlen) világa közötti határ is megszűnik. Felesége haldoklik, ő halottakba ütközik folyton, ráadásul az emlékeit és álmait is – vietnami veteránként – az erőszak képei hódítják meg. Lou, különösen, ha első évadbeli öreg arcát is magunk elé idézzük, egy másik Coen-produkció, a Nem vénnek való vidék Ed Tom Belljéhez hasonló szikár kétségbeeséssel néz körbe a havas prérin, és nem remél. Illetve itt, ’79-ben még talán, de mi már tudjuk, hogy mi lesz ennek a vége.

És mindezek mellett ott van még a Zahn McClarnon alakította Hanzee indián-bosszú sztorija is, mindenféle tarantinós megdicsőülés-poénok nélkül, plusz Lou apósának, a szintén rendőr és szintén veterán (ebben a világban szinte mindenki az) Hank Larssonnak (Ted Danson jutalomjátéka) a világ megjobbításába vetett hitét feladni nem bíró öreg zsarunak a maga kis tragédiája is. Igyekezete, hogy egy univerzális békenyelvet hozzon létre, hiszen a kommunikációképtelenség az oka az erőszaknak. Hank a pacifizmus szócsöve itt, aki végső soron még Milligannel is képes szót érteni, és aki az erőszakparadigma változására is felhívja a figyelmet, mikor Lounak azt mondja egy éjszaka a verandán, hogy nem egészen érti mi történt, amikor ők hazajöttek a háborúból, a háború a távolban maradt, amikor Lou generációja, ők magukkal hozták a harcteret az otthonaikba.

És akkor az UFO-król még nem is beszéltünk, amik itt-ott random megjelennek a minnesotai (és észak-dakotai) pusztaság fölött, egyfelől retro poénként (a Harmadik típusú találkozások fémjelezte UFO-mánia épp az ábrázolt évek nagy újdonsága volt), másfelől deus ex-machinaként, harmadrészt meg egy valódi dadaista poénként. Így vagy úgy, még ők sem lógnak ki ebből az egész katatón haláltáncból, ami a képernyőn zajlik. „It’s just a flyin’ saucer, Ed.” – foglalja össze a lényeget Peggy Blumquist, és ennél pontosabbat valóban nehéz lenne mondani róla. 

 

A sorozat adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.