Másodszor fog ki rajtam ez a Weil. 

Vékonyka könyv, jó címmel, rutinos olvasóként egy hétre taksálom magamban még a legnagyobb hajtás közepette is. Aztán, tessék, másfél hónap után is vele vagyok, újra és újra visszalapozok, forgatom a számban a mondatokat, nézek rá egyenként a szereplőkre. Birkózom vele, pedig elképesztően higgadt regény, visszafogott nyelv, kicsit matt, ahogy Csuhai István mondja a könyv elején, nem halnak bele a szépségbe, csak görögnek előre, és szúrnak, mint a háromnapos morzsák az asztalon. Carver és Bodor után ez a legvastagabb vékony kötet a polcomon, ezzel teszem le végül, bár ez is csak illúzió, mert az Élet csillaggal című könyv épphogy a le nem tehető művek közé tartozik. Azokéba, amelyeket magunkban hordunk tovább, a sejtek mélyén, az erek mögött, ahogy a félelem fészkeli bele magát az emberbe valamikor a gyermekkor végén, felnőttség elején. 

Hiszen Weil regénye a rutinná vált félelem könyve, a kiirtáshoz való mindennapi alkalmazkodásé, vagy ahogy ő mondja: csöndes készülődés a cirkuszban való fellépésre, hiszen ez lesz végül belőlük, állatokként lépnek fel a manézsban, különféle betanult trükkökkel szórakoztatva a nézőket, és taps helyett a gyors halálban reménykednek. „Nem akaródzott kopaszra borotvált bohócfejjel fellépnem a cirkuszban, és hagynom, hogy ajándék gyanánt újra meg újra fenéken billentsenek. Most, hogy a korlát túloldalán találtam magam, egyszeriben sokat tudtam a cirkuszról.” Utazás is egyben, de nem abban az értelemben, hogy valaki új helyekre jut el turistaként, hanem amikor a megszokott környezetben válik utazássá a legegyszerűbb táv is, a temetőig és vissza, mert olyan mértékben változik meg Weil elbeszélője körül a mindennapi világ, hogy mindent újra és újra fel kell fedezni, minden nap. Idegenné válik minden addig ismert, egészen addig, amíg végül saját magát is alig ismeri fel a születésnapjára vásárolt zsebtükörben. És olyan bizsergést érez egy-egy megtett út után, amikor engedélyt intéz el, hogy villamosra szállhasson, vagy regisztrálja magát a leendő „fellépők” között, mintha távoli országokat járt volna meg. S közben eljut a beletörődéstől a tagadáson át a szabadság felvállalásáig. Az erkölcsi aggályokon át (ha magam mentem, azzal más embert sodrok bajba, hiszen a transzportok létszáma nem változhat) a legegyszerűbb, mégis legnehezebb lázadásig: az életben maradásig.

Josef Roubícek meséli szenvtelen, tárgyilagos hangon azt, hogyan jut el egy prágai zsidó a regisztráción át addig, hogy puszta számmá válik a pusztítás gépezetében, megszokott világszámmá a porondon, s miután elveszített mindent, mi fontos volt neki, ami itt tarthatta még, a macskájától a rokonokon át a szerelméig, végül mégis a rejtőzködés, vagyis az élet mellett dönt. S eközben sajátos humorral tartja távol történetétől a heroizáló vagy romantikus olvasatot, a szenvedéstörténet közhelyeit, egyszerre teremtve distanciát és közelséget, és úgy beszél a holokausztról, mintha nem is ’49-ben íródott volna, hanem mostanában, és mindent tudna a holokauszt elbeszélhetőségének vagy el nem beszélhetőségének nyelvi és erkölcsi problémáiról, a nyomasztó örökség feldolgozhatóságáról, ami az utóbbi évtizedekben ezzel kapcsolatban felmerült. Bár könnyen lehet, hogy az elbeszélés fesztelensége, görcs nélkülisége épp annak tudható be, hogy Weilnek efféle kérdésekkel még nem kellett szembenéznie, újságíró önmaga parancsára cselekedett: feltétlenül hírt kell adnia arról, amit átélt. És épp ettől lett ez kivételes irodalmi alkotás, ahogy Anonyma, egy ismeretlen berlini nő vált attól íróvá, hogy „csupán” rögzítette mindazt, ami vele történt az ostromlott Berlinben, 1945-ben.

Persze Weil nagyon is író, miközben itt sokkal kevésbé érezni őt, mint első magyar nyelvű könyvében (Mendelssohn a tetőn). Abban a mozaikos szerkezet, a regiszterek finom váltakozása volt feltűnő, a groteszk humortól a pátosszal vegyes tragédiáig ívelt, és a szétesettségben teremtett némi posztmodern ízű egységet, miközben az egész sokkal inkább tűnt írói bravúrnak, mint ahogy ez a regény tűnik vallomásnak. Itt sokkal kisebb a távolság az elbeszélő/író és az olvasó között, egyenletes sebességgel, lineárisan követjük az eseményeket: Roubícek ül a szobánkban, és sugdos a fülünkbe, a tanú maga, és nem Weil szereplője. A rendeletek között lavírozó muszáj-túlélő.

Könnyen lehet, hogy az élmények frissessége tartja frissen magát a regényt is. Meg a merészsége, ahogy önmagát és zsidó sorstársait látja, néha ijesztő kíméletlenséggel. Ritkán látni olyan ellenszenves rokonokat, mint az elbeszélő nevelőszülei, vagy az öngyilkosságba menekülő Robitschek felesége, aki szinte kiköveteli volt férje öngyilkosságát, csak azért, hogy ő tiszta lappal kezdje újra az életét. De nem férkőznek közel hozzánk a folyton transzportokról, halálról és ennivalóról beszélő, némelykor kimondottan gyávának tűnő munkatársak, a gépezetbe akadálytalanul beépített zsidó hivatalnokok sem. „Nem akarják elfogadni a kínszenvedést, és eszük ágában sincs a mártírkoronáért küzdeni. Beérnék moslékkal, foltozott ruhával és elnyűtt cipővel. Eltüzelték a templompadokat, és a frigyládát is eltüzelnék, ha a kezük ügyébe kerülne. Kézen járnának, ha ezt parancsolnák nekik, és hetente akár háromszor is hitet cserélnének. Csak élni akarnak, és ez valaha nem volt olyan nagy dolog. És mégis ki lettek választva, hogy áldozatok legyenek, hogy olyan ügyért haljanak meg, amely egyáltalán nem az ő ügyük”. És lassan meg is érkezünk a sorstalansághoz, vagy ahogy Weil fogalmaz: a tárgyak (hiszen néha jobban izgatja a nácikat a zsidó javak eltulajdonítása, mint a végső megoldás mögött álló ideológia) és a birtoklás elutasításához, ami akár a saját életünket is jelenti. Csak így lehet pillanatnyi győzelmet remélve kilépni a rájuk kényszerített „játékból”. Josef Roubícek is úgy várja a bevagonírozást, hogy mindössze egy ingatag dohányzóasztalkát hagy hátra, meg a már-már lakhatatlanná tett házat. És szinte felnevet azoknak a képén, akik majd be akarnak költözni az ő helyére.

Talán azért tudjuk olyan sokszínűnek látni Weil szereplőit, mert meghagyta őket embereknek. Nem áldozatoknak, nem mártíroknak, nem a Jó névtelen katonáinak, hanem esendő, saját gyávaságukkal és előítéleteikkel birkózó embereknek. Olyanoknak, akik Robitschek öngyilkossága hallatán arról kezdenek beszélni, hogy jobb lett volna, ha a belső udvarra ugrik, mert akkor az még lehet magánügy, és nem az utca járdájára, mert így „zuhanásával felhívta a figyelmet a kórházra”, ez pedig megbocsáthatatlan felelőtlenség. Mert a saját halálunkkal sem kelthetünk feltűnést. A halálnak is gyávának kell lennie, ha mások életét meg akarjuk menteni. Még ha csak egy nappal, vagy héttel hosszabbítva meg. És ilyen értelemben a bátorságnak sincs értelme, hiszen csupán időhúzás, semmi több. És a halál is csak olyan értelemben kibúvó, hogy az öngyilkost legalább a saját neve alatt temetik el, és nem számként száll el. Így lehet, hogy az elbeszélő macskájának pusztulása tragikusabbá válhat, mint az embereké, s kicsit az olvasó is szégyenkezik saját maga előtt, hogy jobban szíven üti.  

Weil regénye épp az ilyen kis nüanszok miatt válik igazi remekművé.