Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

FOGYASSZUNK ÉPÍTÉSZETET!

8. Budapesti Építészeti Filmnapok
2016. márc. 8.
Építészeti Filmnapok Budapesten - szokatlan tematikájú rendezvény a romkocsma-bulik városában. Persze ha tekintetbe vesszük, hogy többnyire mind házakban lakunk, ahol gyakran nézünk filmeket – nem elvetemült ötlet a kettőt összekötni. A szervező Kortárs Építészeti Központ 2015 karácsonyától saját palackozású sört is kínál az építészet barátainak, így minden adott a színvonalas szórakozáshoz. ZÖLDI ANNA ÍRÁSA.
Nyolcadik alkalommal rendezte meg a KÉK a Budapesti Építészeti Filmnapokat, amely immár Európa második legnagyobb építészettel foglalkozó filmfesztiválja. Az idei tematika minden eddiginél erősebben reflektál a Budapesten tervezett, vagy éppenséggel már tapasztalható urbanisztikai átalakulásokra. Bukdácsoltunk hónapokig az érthetetlen semmit körülkerítő kordonok között a Széll Kálmán tértől a Clark Ádám térig, dübörög a 4-es metró az építészeti világhír felé, a 17-es közben a nagybetűs néppel dugig tömve fonódik Óbudáról Újbudára. Már nem csak építik, hanem bontják is a stadionokat, hogy helyükre újabbak épüljenek, és a legnagyobb horderejű változások még előttünk állnak – egyelőre csak fejben és papíron borzolják a kedélyeket. Múzeumok a Liget helyén, minisztériumok a múzeumok helyén, lovak a mélygarázs tetején, pannon puma a Vidám Park helyén, táncszínház a Millenáris parkban és mellette park a minisztérium helyén – úgy látszik, ebben a városban eddig semmi sem volt jó helyen. 
Bizonyos beruházások esetében a döntéshozók nem is titkolják, hogy a kizökkent idő munkáját kívánják helyretolni – a Várat például végre méltó módon megfosztani a kommunista diktatúra által belékényszerített Nemzeti Galériától. Összességében úgy fest, mintha mérhetetlen mennyiségű pénz állna rendelkezésre egy virágzó gazdaságban, amely méltó módon szeretné reprezentálni anyagi erejét. Sokan, főképpen az érintett szakmák képviselői, megkérdőjelezik a beruházások létjogosultságát, ők az örökös kétkedők, akik halálra ítélik a tetteket oktalan okoskodásukkal. És hogy ne higgyük, hogy csak errefelé működik a fejlesztés ellentmondásosan, kaptunk a fesztiválon sok filmet, amiből megtudhattuk, hogy Kínától Berlinig sem más a helyzet.
Az építészeti filmek csak látszólag szólnak az építészetről – sokkal inkább a társadalomról, amely az építést pártolja, vagy épp elszenvedi. A fesztivál filmjei ezért messze nem csak építészek számára kínáltak szellemi kalandot. Idén öt tematikus blokkba rendeződött a mintegy 30 alkotás, a néhány perces szkeccstől az órányi dokumentumig. Mindegyik blokk direkt vagy áttételes módon kapcsolódott a budapesti urbanisztikai fejlesztések valamely aspektusához. A nyitó film (A kínai polgármester) A megalománia építészete című blokkban kapott helyet, több más abszurd városi beavatkozás társaságában. Az említett polgármester megszállott módon igyekszik szembeszállni az idővel, hogy a hajdani császári központot, amely mára Kína egyik legszennyezettebb városává vált, ismét virágzó kulturális központjává tegye. A küldetéstudattól vezérelt vezető egyetlen tényezőt hagy ki nagyratörő terveiből – az embert, aki a várost lakja. 
A fesztivál címét adó Nem menekülhetsz az építészet elől című blokk a globális városiasodás és a közösségek viszonyát boncolgatja. Kína, Kelet-Európa és Grúzia városaiban a saját identitással bíró közösségek mind ugyanazzal a dilemmával néznek szembe: harcoljanak a megmaradásért, vagy álljanak odébb csendben, engedve a központi akarat, vagy a gazdasági kényszer nyomásának. A Nem várt találkozások című blokk ugyanezt a témát kerülgeti, de nem elsősorban a fejlesztők, hanem a tervezők nézőpontjából – hogyan találkozik az építészeti szándék a használók reakcióival. Mit kezd a magas meg a pici a szabvány magasságba helyezett ajtókilinccsel, és mit kezdenek japán építészek a modern nagyváros lakóinak ökológiai és szociális igényeivel. Kezdetben a tipizálás volt a kulcs a tömeges lakhatási problémák gazdaságos megoldására, Le Corbusier 1947-ben tervezett marseille-i lakóház-együttese még az általános emberi léptéket vette alapul Modulor-jához. Száz év alatt kiderült, hogy még az általános emberi sem tipizálható: a Next 21 projektben, amit az Osaka Gas építtetett, éppen a flexibilitás, az egyéni igények érvényre juttatása, az épületet keresztül-kasul behálózó, közösségi tevékenységeknek helyet biztosító háromdimenziós „utcák” kialakítása adja humánus karakterét, kiegészülve a kor energetikai és zöld követelményeivel. A növényekkel beszőtt, organikus „mini-város” a modernizmus szociális elveinek XXI. századi leszármazottja, formailag viszont épp a tipizált külső ellentettje. 
A Kortárs Építészeti Központ küldetését kezdettől fogva az alulról szerveződő közösségekben rejlő potenciál kihasználása jelenti, amely hitük szerint az egészséges városi fejlődés motorja lehet. Ennek szimbolikus összefoglalását jelentheti a blokk Bonnington tér című munkája, amelyben egy egykori lakó – a vetítésen személyesen is részt vevő Alistair Oldham – a londoni házfoglalók 80-as évekbeli akcióját dolgozza fel. Az angol törvények szerint, aki egy használaton kívüli lakásba bejutott, azt onnan kitenni nem lehetett. A Bonnington tér kiürített házaiból az elektromos vezetéken kívül mindent kiszereltek, az ablakokat befalazták, amikor a házakat szanálásra ítélték. A házfoglalók szó szerint nulláról indulva teremtették meg közös munkával otthonaikon kívül a negyed közösségi funkciójú intézményeit: egy kávézót, egy tejivót és közösségi kerteket. A jórészt bevándorló – pl. új-zélandi – lakók közül sokan máig itt élnek, a közösségi kezdeményezések még mindig működnek, a házak között szabályos dzsungel virágzik: a Bonnington tér fenntartható modellnek bizonyult. A film és a rendező kritikával illeti a Thatcher-kormány polgári erényekre és boldogulásra sarkalló politikáját, amelynek következtében épp a szolidaritás érzése tűnt el a lakóközösségekből – szemben a Bonnington tér láthatóan működő példájával.

Két további blokk egészen konkrét budapesti vonatkozással bírt. A japán építész-páros – Kazuyo Sejima és Ryue Nishizawa – által alapított világhírű iroda nyerte a sok szakmai kritikával illetett Liget-projekt múzeumai közül a Nemzeti Galériára kiírt pályázatot. A fesztivál szervezői állásfoglalás helyett két filmet is szenteltek az iroda munkásságának, a Lausanne-ban épült Svájci Technológiai Oktatóközpontnak, illetve a Kanazawa városban található XXI. századi kortárs művészeti múzeumnak. Hat japán építész portréja egészítette ki a válogatást, és adta meg a lehetőséget arra, hogy ki-ki maga alkossa meg véleményét a városliget megaprojektről. 
Múzeum a leginkább aktuális, Hosszú távú hatások című blokkban is kapott helyet: a hollandiai Rijksmuseum építését követhettük nyomon, annak számos tanulságával. A blokk filmjei azt vizsgálták, hogy egy-egy nagyszabású kulturális vagy urbanisztikai beavatkozás milyen gazdasági igények és feltételek mentén, milyen társadalmi visszhanggal kísérve ér – vagy nem ér – célba. Különösen tanulságos volt Hans Christian Post filmje, a Végállomás, Alexanderplatz, amit a fesztiválon szintén személyesen részt vevő rendező berlini gigafejlesztéseket bemutató előadása is kiegészített. A Potsdamer Platz vagy a Schloss Berlin megépülő példái ellentmondásoktól terhesek, és ugyanez jellemzi az Alexanderplatzra 1993-ban kiírt pályázatot is, amely végül pénz hiányában nem valósult meg. A pályázatot a befektetők és fejlesztők igényeit maximálisan kifejező terv nyerte, amely kis Manhattan jeligével 13 magasházat telepített volna a tér környékére, miközben a szocialista korszak számos épületét elbontotta volna. Hans Kolhoff tervét sokan – teoretikusok és építészek egyaránt – bírálták, nem utolsó sorban a második helyezett Daniel Liebeskind, a berlini Zsidó Múzeum tervezője, aki sokkal érzékenyebben nyúlt a területhez, meghagyva az NDK-s idők épületeit, átszőve azokat új, karakteres építészeti formákkal. A filmben megszólalók véleménye között markáns különbség rajzolódott ki: a volt nyugatnémet tervezők és várospolitikusok a hatalmas, üres teret szimplán zöldmezős beruházásnak tekintették, ahol pusztán a piaci szempontok érvényesítése lehet a fejlődés záloga. A lengyel-zsidó-amerikai identitású Liebeskind a XXI. századi építészeti minőséggel átszőtt helyi hagyományt tekintette vezérfonalnak. A harmadik helyezett, egy volt keletnémet tervező iroda viszont a térnek a városlakók közt kialakult hagyományos közösségi szerepét helyezte a fókuszba. 
Élesen ellentétes szempontokat, mondhatni világnézetet rajzolt ki a megszólaló nyugati, illetve keleti identitású szereplők véleménye, amely számunkra is tanulságos lehet, amikor az elmúlt öt, negyven, száz év történeti toposzait és emlékezetét idézzük aktuális társadalmi kérdések kapcsán. Ami még tanulságosabb: Berlinben volt érdemi vita, minden szempont szóhoz juthatott – ennek hiányát panaszolja itthon sok szakember a budapesti százmilliárdos beruházások kapcsán. Budapesten a döntéshozók érve mindig a potens fellépés a habozó és döntésképtelen értelmiségi tétovasággal szemben. Igaz, hogy a berlini tervek egyike sem valósult meg, a városlakók viszont döntöttek a tér használatáról – a lábukkal szavaztak, és nyüzsögnek az Alexen továbbra is, magasházak nélkül is, vagy talán épp azok hiányának köszönhetően. A lassan révbe érő, évtizedek óta húzódó beruházások közül a szervezők a Moszkva tér átépítését vonták az Alexanderplatz-cal párhuzamba, és a tér tervezőinek egyikét, az Építész Stúdiót képviselő Fialovszky Tamást, illetve Maczó Balázs történészt hívták meg beszélgetésre.  Utóbbi az egyik kurátora a májusban a Kiscelli Múzeumban nyíló kiállításnak, amely a tér történetét dolgozza fel. Szó esett a tér városi szerepéről, a megvalósult építészeti megoldásokról, de érzésünk szerint épp a lényegről nem: az elszalasztott lehetőségekről, amelyek Buda centrumában adódtak volna egy hosszú évtizedek óta halasztott beruházás kapcsán. A kikozmetikázott tér arculatát nyilván egyéni ízlése mentén ítéli majd meg a közönség, funkcionális szervezését tekintve örül majd, vagy bosszankodik, az újragondolt órát dicséri vagy szapulja – a bánkódóknak vigasz, hogy a régi a Kiscelli múzeumba került. Csak a szakemberek bánkódnak továbbra is a ki nem használt infrastrukturális lehetőségek miatt – az agyaggödörből sportpályává, abból modernista közlekedési csomóponttá, a hetvenes években metróállomássá avanzsált terület ezúttal nem esett át az előzőekhez mérhető evolúciós fejlődésen.
A KÉK Építészeti Filmnapok sorozatának épp az lehet az érdeme, hogy felhívja a laikus közönség figyelmét is arra, hogy a városok evolúciója alapvetően és menthetetlenül összefügg a kultúra evolúciójával – rajtunk áll, hogy lépést tartunk vele, vagy a dinoszauroszok sorsára jutunk. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek